Miután meghaltatok nélkülem
Első
fejezet
Néhányan egészen rendkívüli módon
rejtegetik a depressziójukat. Társaságba járnak, s ekkor legsötétebb
gondolataikat agyuk legmélyebb zugába száműzik, amiket csak akkor engednek
szabadon, amikor senki más nincs a közelükben. Mosolyognak, beszélgetnek, normális
emberként viselkednek, miközben senki sem tudja, mit rejtegetnek abban a sötét
kis sarokban. Mert fenntartják a látszatot.
Épp ezért lepődnek meg az ismerősök,
amikor feladják.
Hát, én nem vezetem félre őket. Nem járok társaságba, csak nagyon
ritkán, nem beszélek, csak ha nagyon muszáj, és szinte soha nem mosolygok. Az
emberek egyszerűen elkönyveltek antiszociális, életunt csitrinek. De hát mit
tudnak ők rólam? Azt hiszik, ismernek, és sajátjuknak érzik a hatalmat, hogy
ítélkezhetnek felettem. Bosszantott a viselkedésük, de nem annyira, hogy
foglalkozzak velük, hiszen nem tartozom azon emberek közé, akik mások véleménye
alapján alakítják életüket. Nem vagyok hajlandó megfelelni az elvárásoknak csak
azért, hogy normálisnak tűnjek. Meg sem próbálom eltakarni mások elől valódi
énemet. Sokan gyávának tartanak, képtelennek arra, hogy beilleszkedjek a
társadalomba. Egy fekete báránynak.
Számomra azonban mindez nem gyávaság volt, sokkal inkább bátorság.
Hősként tekintek magamra, amiért túléltem veszteségeim hiányát.
Közhely, de igaz, hogy egy élet egyetlen másodperc alatt tönkremehet.
Egy szempillantás elég ahhoz, hogy uralmunkat veszítsük a dolgok felett. Egy
felelőtlen döntés vagy a kíváncsiság, hogy megbélyegezze életünket. Egy
sorsfordító esemény, ami lehet ugyan csoda, esetleg katasztrófa, onnantól nem
leszel ugyanaz a személy.
Én mindkettőt megéltem; ott volt a
kíváncsiság okozta alkalom, amikor az életem gyökeresen megváltozott, s ott
volt a katasztrófa, amikor mindez egy röpke pillanat alatt elveszett. Mert az
élet kegyetlen. Megajándékoz, amitől kiváltságosnak érzed magadat, majd amilyen
hirtelen érkezett a sorsfordító pillanat, olyan sebesen és irgalmatlanul
szakadsz el tőle. Mintha soha nem is létezett volna. Az egyetlen nyom, ami az
ellenkezőjét bizonyítja, az a lelkedben tátongó sötét üresség, mely idővel
bekebelez. Emiatt fogod úgy érezni, hogy többé semminek nincs értelme.
Épp ezért az én életem már hosszú ideje jelentéktelennek számít. Olyan
unalmas és értéktelen, mint egy mókuskerékben ragadt hörcsögé. Minden egyes
napom ugyanannyira változatlan, mint az előtte lévő volt, vagy az utána
következő lesz. Nem létezik nappal és éj, lényegtelen, hogy tél van-e, esetleg
nyár. Mert minden csendes hajnalon keservben és ugyanolyan kialvatlanul kelek
ki az ágyból, mint a többi napon, majd ebédelek meg egyedül, vagy ritka
alkalmakkor anyámékkal, és míg másoknak még csak ezután kezdődnek napjaik
lényegesebb órái, nekem már véget is értek. Meghúzom magam saját lakásomban,
mint egy beteg egyed, aki érzi, hogy pusztulásának órája egyre csak közeleg.
Minden délután máshogy ütöm el felesleges óráimat. Ezúttal bezárkóztam a
hálószobámba, miután harmadjára is meggyőződtem róla, hogy a bejárati ajtó
zárva van, majd behúztam a sötétítőfüggönyöket, és az ágyamra kucorogva
elkezdtem nézni az Oroszlánkirályt. Hogy miért épp mese? Erre egészen egyszerű
a válasz: nem akarok embereket látni. Nem akarok valós személyek által
eljátszott kamu sztorikat nézni. S bár a mese sem volt a legmegfelelőbb, hiszen
főleg emberi tulajdonságokkal ruházták fel még az állatokat is, az
Oroszlánkirály valamelyest megnyugtatott. Talán a kellemes gyerekkori emlékek
miatt. Vagy mert valami egészen lehetetlen oknál fogva vonzottak a beszélő oroszlánok
és a bölcs pávián.
Miközben figyelemmel kísértem, ahogy Zordon sötét tervéről énekel a
hiénáinak, azon gondolkodtam, vajon anyámnak és a férjének, Ervinnek hasonló
gondolatok járhattak-e fejükben, mint a gonosz oroszlánnak, amikor Eddnek
énekel? Vajon ők is látták a bamba pofámról, hogy fejemben nem süt az ész?
Talán jobb volna, ha többet nem ebédelnék velük, hiszen a mai is, mint
általában mindegyik, irtó kínosra sikeredett. Nem kellene rontanom a családi
légkört azzal a tulajdonságommal, hogy képtelen vagyok társalogni a
szeretteimmel.
Ahogy felidéztem a mai ebéd emlékét, fészkelődni kezdtem az ágyamon.
Sorra ugrott be a családtagok kutakodó pillantása. A nagyanyám bátorító és
egyben szánakozó mosolya, miután sokadszorra is feltette a kérdést a
tanulmányaim állásával kapcsolatban. S míg anyám sajnálkozott a viselkedésem
miatt, én mindössze egy dologra voltam képes összpontosítani: legalább egyetlen
okot találni, ami értelmet ad ennek az összejövetelnek. Ám akármennyire is
próbálkoztam, nem jártam sikerrel. Véget kell vetnem a családi összejöveteleken
való részvételeknek.
Mire legközelebb a tévére pillantottam, már a stáblista futott a
képernyőn, ezért a fürdőbe mentem, hogy berakjak egy adag mosást. Alig volt
szennyes ruhám, a mosás azonban fontos tevékenységnek bizonyult, amit
valamilyen lehetetlen oknál fogva még kedveltem is, ezért gyakrabban csináltam,
mint az szükséges volna. Ebből kifolyólag nálam a mosószer és az öblítő jobban
fogyó eszköz volt, mint a tej vagy a felvágott.
Még csak négy órára járt, én mégis engedtem egy kád langyos vizet, hogy
lefürödjek. Többször hallottam hívást jelezve rezegni a telefonomat a
fürdőszobapolcon, de nem vettem róla tudomást. Nem akartam senkivel beszélni,
inkább lemerültem a víz alá néhányszor, hogy szívem ritmikus dobogását
hallgassam. Amikor ezt csináltam, mindig nyugalom árasztott el. Felelevenítette
a kedves emlékeket, melyek legféltettebb kincseim voltak. Felidézte az ő
szívverését, így olyan volt, mintha újra átélném a pillanatot. Bár az övé
sokkalta gyorsabb volt és erőteljesebb. Küzdött, mert túl volt hajszolva. Az
enyém pedig viszonylag lassú és halk, mint egy dögledező madáré.
Kiemeltem a fejem a vízből, majd kiszálltam a kádból. A telefonom újra
csengett. A kijelzőn Emma nevét pillantottam meg, de ahelyett, hogy felvettem
volna, lezártam a billentyűzetet, a készülék pedig abbahagyta az erőszakos
rezgést.
Emma csak nem adta fel. Immár hat nem
fogadott hívásom volt tőle, és érkezett a hetedik. Tudtam, hogy nem fogja
abbahagyni. Tudta, hogy szándékos.
– Szia!
– Öregem,
téged kész művészet elérni! – Emma energiától kicsattanó hangja megrémisztett.
– Gondolom…
– A szó vége kérdésbe hajlott. Sosem tudtam, mit kellene mondanom az ilyesféle
mondatokra. Talán egyszerűen rácáfolni. Ellenkezni. Netalán szabadkozni? Az
igazság viszont az volt, hogy nem számított. Mindig is utáltam a felesleges
dumát.
Emma megköszörülte a torkát.
– Szóval,
azért hívtalak, hogy…
Felvontam a szemöldököm, amint
észleltem, hogy még mielőtt befejezte volna mondatát, elhallgatott.
– Igen?
– Á,
semmi, felejtsd el!
Vártam néhány másodpercet puszta
udvariasságból, majd mély levegőt vettem:
– Akkor,
ha nincsen semmi mondanivalód…
– Oké,
csak azt akartam megkérdezni, hogy nincs-e kedved bulizni ma este?
Tudtam, ha most Emma látná az arckifejezésem, százszor megbánta volna,
hogy egy ilyen embert tudhat a „barátjának”, mint én. Csakhogy ő ezekben a
pillanatokban nem láthatott, én pedig nyugodtan elmélkedhettem rajta, hogy
vajon az emberek miért érzik kötelességüknek kimondani az olyan gondolataikat,
amik nyilván-
valóan hidegen hagyják a másik felet.
– Nincs
– válaszoltam kurtán, majd kiléptem az erkélyre.
– Azért
gondold át még egyszer!
– A
válaszom továbbra is nem.
– Oké,
Lena, ide hallgass! – A számba dugtam egy cigarettát, majd megpróbáltam
hunyorgás helyett normálisan kinyitni a szemem, de az az erős napfénytől
könnybe lábadt. Hiába, ez a sötét lakás hátránya. – Koktélozunk egy jót
valamelyik szórakozóhelyen, és közben jót trécselünk! – folytatta Emma. – Nem hangzik
jól?
– Nem.
– Oké,
oké, nincs koktélozás! Alapozunk, aztán mehetnénk a belvárosba szórakozni.
– Szó
sem lehet róla – ráztam a fejem hevesen, füstöt okádva.
– Jó,
az utolsó ajánlatom…
– Hm?
– Hm?
– Alapozunk,
utána házibuli.
– Attól
függ, ki tartja.
Emma nagyot sóhajtott a telefonban,
nekem pedig türelmetlen verdesésbe kezdett a szívem.
– Pénzes
Patrik, Római-part, minimum kilencven fő.
– Tudsz
te, ha akarsz! – egyenesedtem fel.
– Semmi
kedvem ennyi idiótához!
– Nem
számít. Gondolj a méregdrága whiskyre. A kérdés csak az, hogy jutunk be?
– Hát,
engem meghívtak. Magammal vihetek egy…– Akkor ez megoldva! – szakítottam félbe
izgatottan.
– Na,
jó, akkor én elmegyek piáért… Mit vegyek? Jäger?
– Megteszi
– válaszoltam, miközben az üres cigarettás doboz körül forogtak gondolataim. –
Hoznál nekem egy Marlborót is? – kérdeztem, a körömágyamat kapargatva, amely
egy pillanattal később megadva magát vérezni kezdett.
Felszisszentem.
– Ja,
de nem jössz inkább te hozzánk?
– Egyedül
vagy otthon?
– Nem,
de…
– Akkor
nem – szakítottam félbe, majd a számba dugtam vérző ujjamat. – Várlak!
– Le…
A végét már nem vártam meg. Lenyomtam a
telefont.
Másfél óra telt el, mire megszólalt a kapucsengő, és gyors léptekkel
átszelve az előszobát egy gombnyomással beeresztettem Emmát. Alig vártam, hogy
rágyújthassak egy cigarettára. Az elmúlt kilencvenhárom percet azzal töltöttem,
hogy az ebédlőasztalnál ülve az öngyújtómat csattogtattam. Nem tehettem róla,
majdhogynem láncdohányosnak számítok.
Míg Emma fellépcsőzött a harmadikra, gyökeret vert fejemben a gondolat,
hogy talán nem volt a legjobb ötlet Pénzes Patrik bulija mellett dönteni.
Lehet, hogy az állítólagos barátnőmnek igaza volt… Kissé elbizonytalanodtam a
tervemet illetően. Mi van, ha nem adódik alkalom? Akkor teljesen feleslegesen
kényszerítettem magamat erre az estére. Aztán felvillant előttem Patrik önelégült
arca, és ezzel együtt előtört minden sérelmem, minden gyűlöletem, és az ezekből
eredő bosszúvágyam.
Ha nem adódna rá alkalom, majd kerítek rá saját magam, hogy megfosszam
attól a figyelemtől, amit gusztustalan módon csikart ki magának.
– Szia!
– Emma erőteljes hangja megtörte a nálam uralkodó, rendszerinti csendet, így
most is, mint általában, összerezzentem a váratlan ricsaj hallatán. Utáltam a
hangzavart.
– Helló!
– szóltam ki a konyhából, közben gépies mozdulatokkal elkészítettem a limonádénkat.
Szükség volt valami szomjoltóra a jägeren kívül.
– Itt
a cigid! – dobta az asztalra nagy lendülettel.
Gyanakodva néztem hátra a vállam felett.
Szokatlan volt ez tőle.
Emma mindig olyan kifinomultan
viselkedett.
– Kösz,
ott van az asztalon a pénz.
– Látom.
– Egy mozdulattal zsebre tette a cigaretta árát anélkül, hogy utánaszámolt
volna.
Összeszűkült szemekkel méregettem néhány
másodpercen keresztül, ahogy maga elé meredve csócsálja a körmét, aztán úgy
döntöttem, kérdőre vonom.
Letelepedtem vele szemben a két pohár limonádéval, majd le nem véve róla
tekintetem, beszélni kezdtem:
– Neked
meg mi bajod?
– Nekem?
– kerekedett el a szeme. – Ja, semmi! – legyintett.
– Furcsa
vagy – jelentettem ki arcvonásait vizslatva. – Olyan… riadt a képed –
egészítettem ki elgondolkodva, majd amikor Emma újabbat legyintett ivás közben,
beletörődésképpen megrántottam a vállamat.
Ez a mozdulat újra meghozta a
gyümölcsét.
– Nézd,
azt hiszem, rossz ötlet lenne odaállítani!
Egy halk hümmögés hagyta el torkomat,
mielőtt a táncoló lángba dugva a cigaretta végét mélyet szippantottam volna.
– Nem
normális, hogy ennyit bagózol! – bökött felém Emma a mutatóujjával.
Megrántottam a vállam.
– Mi
történt ez alatt a másfél óra alatt, ami miatt megváltozott a véleményed? –
tértem vissza az eredeti témára, majd elégedetten hátradőltem a széken, ahogy
az első slukk megtette a hatását.
– Én…
Csak azt hiszem… – Emma lehunyta a szemét, majd finoman legyintett egyet. –
Tudod mit? Menjünk! Bólintottam.
Fél tizenegykor már a Monostori úton
sétáltam a vigyorogva tántorgó Emma társaságában. A „barátnőm” hamar
átlényegült az ittasak világába, nálam azonban ez nem következett be. Annak az
állapotnak az eléréséhez nekem sokkal több alkoholra van szükségem.
A Duna-parti családi háztól egészen felhallatszott a dübörgő zene, amit
– mint minden alkalommal – felbérelt Dj játszott. Mire odaértünk, Pénzesék
óriási kertje már tele volt részeg fiatalokkal, akik vagy az óriási medencében
buliztak, vagy táncoltak, esetleg komoly fiatalok módjára iszogattak és
beszélgettek a kerti bútorokon. Emma viháncolva vett magához egy pohár
whisky-kólát, míg én felmértem a terepet. Látnom kellett, kik vannak Patrik
szülinapján, hogy tudjam, mire számíthatok az este kimenetelével kapcsolatban.
Addig összpontosítottam a bulizó tömegre, míg végül meg nem pillantottam
Patrikot egy szőke csaj társaságában. Épp tettem egy lépést előre, hogy megbizonyosodjam
róla, helyesen azonosítottam-e be a szöszit, amikor egy poharat szorongató srác
megbotolva bennem Emmánál kötött ki.
– Szevasz,
Em! – köszönt akadozó nyelvvel, majd felém bökött:
– Ki
a barátod?
– Ja,
persze, ő Lena! – bökött felém vigyorogva.
A srác bemutatkozott, de a nevét két
másodperccel később el is feledtem.
– Helló! – Átvettem a cigarettát a jobb
kezemből a balba, majd viszonoztam a kézfogását, ami száraz volt és erőteljes.
A srácnak sötét haja volt és kék szeme – nem mondanám, hogy az az igazi
szép, inkább amolyan zavaros tengervíz színű. Kíváncsian és rezzenéstelenül
tartotta a tekintetem, ami jó jel volt, hiszen nagyon úgy festett, a többi
bulizóval szemben neki fogalma sincs róla még csak pletykálkodásból sem, hogy
ki vagyok én. És ez klassz volt, mert tetszettem neki.
Tekintetem a szeméről a szájára vándorolt, ami formás volt, és puhának
tűnt. Mindent összevetve: éjszakára megfelelt, hiszen enyhítenem kellett soha
nem szűnő magányomat.
– Kérsz
egy whiskyt? – kérdezte sejtelmes vigyorral arcán.
– Kösz
– bólintottam, csak azért, hogy ezzel időt nyerve újra szemügyre vehessem
Patrik partnerét. Szerencsétlenségemre azonban a srácnak a csajjal együtt nyoma
veszett.
– Lena,
nem mennénk kijjebb? – ragadta meg Emma a karomat hirtelen, amikor én épp
belekortyoltam volna újonnan szerzett whiskymbe.
– Kijjebb?
– vontam fel a szemöldököm. Szemei szokatlan kétségbeesettséget tükröztek. – Mi
van veled? – fordultam meg, hogy lássam, kitől veszett meg ennyire. Aggasztott
a viselkedése.
– Semmi,
én csak… Levegőre van szükségem, tudod?
Tétovázva bólintottam, majd kisétáltam a teraszra. Valami nem stimmelt.
Igyekeztem nem túlreagálni a történteket, de olyan érzésem volt, mintha Emma
távol akarna tartani valakitől. Vagy talán csak a kísérteteim szórakoznak
velem? Ez is könnyen meglehet, de jobb volt óvatosnak lennem. Ha más miatt nem
is bízhattam benne, abban biztos voltam, hogy ahová ő helyezkedik, ott hosszú
időn keresztül csend és béke honol.
Rövid időn belül elfogyasztottam néhány pohár whisky-kólát, bár a kóla
aránya az utolsó pohárra igencsak elenyésző volt a whiskyéhez képest. Az idő
rendhagyóan telt – bár biztosra nem tudtam volna megmondani, hogy egyáltalán
halad-e. Nem tudtam, mióta lehettünk ezen a bulin. Nem tudtam, Patrik hova tűnt
a csajjal, aki néhány évvel ezelőtt ikertestvérének a barátnője volt. Azt sem
tudtam, én mikor melegedtem össze ezzel a tengervíz-tekintetűvel.
Leválasztottam ajkaimat a srácéról, hogy szemügyre vehessem a körülöttem
folyó eseményeket. Ahogy végigpásztáztam tekintetemmel a kertet és a hozzá
tartozó teraszt, ráébredtem, hogy az eseményeket egyre nehezebben tudom
különálló cselekményekként értelmezni, mert azok egész egyszerűen összefolytak.
Láttam, hogy egy lány ruhástól a medencébe ugrik, de mindeközben már azt
kísértem figyelemmel, ahogy egy szőke fiú megvakarja a könyökét. Arra
gondoltam, talán csak zavarában teszi az előtte álló lány hatására, de
elbizonytalanodtam. A szőke srác nem is létezett, egy szalmakalap alá bújt
börtönőr állt a helyén, a lány helyét pedig egy becsületet áruló boszorkány
vette át.
Megmosolyogtatott a látvány, majd mintha ez lett volna a kapcsoló,
sebtében magával ragadott a határtalan nyugalom. Érezni kezdtem minden
sejtemmel, képes voltam lélegezni a bőrömmel. Kirázott a hideg, ahogy
fokozatosan egybeolvadtam a környezetemmel. Életem végéig kibírtam volna alvás
nélkül, annyi energia áramlott belém az anyatermészetből.
Emma épp táncolt. Nem mintha kerestem
volna, de ő is ott volt mindenhol, és valahol biztos jót tett a
lelkiismeretemnek, hogy tudtam, jól van.
Aztán lehunytam a szemem. Addig hallgattam a dübörgő ritmust, míg eggyé
nem váltam vele. A szívem egyszerre dobbant a dobhártyaszaggató elektronikus
zene ütemével.
Hátravetettem a fejem, hagytam, hogy a
srác ajkai a nyakamon időzzenek. Visszavonhatatlan késztetést éreztem rá, hogy
valami maradandót alkossak. Lefesthetném a most látott vibráló világot, ahogy a
sok bódult tudatállapotú ember atomokra hullik, azok energiává olvadnak, és az
egész világ egy rohadt nagy dübörgő energiagömbbé válik. Egy megállíthatatlan,
elpusztíthatatlan erőforrás a
végtelen univerzumban…
A nyári szellő végigszánkázott arcomon, meglibbentette hajamat, és
magával emelt. Éreztem, hogy lassan pihekönnyűvé válok, valami embertelenné,
ami nem tudja, mi az a gátlásosság, a kifinomultság vagy az önuralom.
Ösztönlény lettem, egy olyan organizmus, ami azt teszi, amihez éppen csak kedve
van, és nem ismer határokat.
Végül átalakultam szivárvánnyá. Nem
léteztek körülöttem színek, hiszen én magam voltam az, ami árasztotta magából a
pompát, melyből a tudatánál lévő emberek ihletet meríthettek. Elhittem, sőt
tudtam, hogy nélkülem a világ fakó volna, hogy fekete-fehérben úsznának a
virágos mezők. Mert én árasztottam a színeket, a színek belőlem szöktek ki, és
ha én úgy döntök, hogy továbbállok, a Föld egyszerűvé válik.
Elutazom a holdra, és végignézem, ahogy
kivirágzik, ahogy a szürke kráterek tengerré válnak, és furcsa piros-zöld
hüllők másznak ki belőle. Olyanok, mint a kaméleon, csak a színek mászkálnak
rajtuk, megfoghatatlanok, sugároznak. Újjáépül az evolúció… És majd ha megunom,
innen is továbbállok, pusztulást hagyva magam után.
Elégedett voltam. Nem szenvedtem hiányban, nem éreztem éhséget,
szomjúságot, fáradtságot vagy szeretethiányt. Puszta megnyugvás vett szárnyai
alá, enyhe kábulat, ami elfeledtette velem, miért is jöttem, és hogy mit is
kell csinálnom, sőt a napi rutinjaimról sem tudtam volna számot adni. Maga
voltam a megfoghatatlan elégedettség.
A szívem izzasztóan pumpált. Az agyam egyre jobban zsibbadt, aztán a
végtagjaim remegésbe kezdtek.
Nem tudom, mennyi ideje voltam ebben az állapotban, mire uralni tudtam
annyira a tudatomat, hogy rájöjjek, volt valami a whiskymben.
A hirtelen felismerés következtében erőt
nyertem és önuralmat, így felpattantam, ezzel kiugorva a srác körém fonódó
karjaiból. Egyenesen az alkoholmosta kék szemekbe néztem, majd épp utat
találtak volna a szavak, amikor valaki félbeszakított.
– Kit
látnak szemeim!
Villámgyorsan fordultam meg tengelyem
körül, hogy szemügyre vehessem az ismerős hangon szóló, velem szemben álló,
szélesen vigyorgó srácot.
– Tudnom
kellene, te ki vagy? – kérdeztem unottan, mialatt alaposan végigmértem. Muszáj
volt húznom az időt, hogy úrrá legyek gyűlöletemen, és a még mindig kábulattal
teli tudatomon.
A srác nagyképűen és kissé kellemetlenül
nevetett fel.
– Patrik
vagyok, te szerencsétlen! Tudod, a házigazda, akinek szülinapja van!
Arcom kedvtelen grimaszba torzult.
– Akkor
boldogat! – biccentettem, majd hátat fordítottam neki, hogy töltsek magamnak
egy pohár vizet.
– Egek,
te még mindig ilyen nagyképű vagy? – kérdezte unottan, mire visszafordultam.
Amint meggyőződött róla, hogy minden figyelmemet neki szentelem, folytatta:
– Én
kerülöm a fajtádat. Akkor mit keres egy drogos a bulimon?
– Patrik karba tett kézzel várta a válaszomat.
– Patrik karba tett kézzel várta a válaszomat.
Félmosolyra húztam a számat.
– Drogos?
– Tekintetemet feltűnően végigfuttattam a körénk gyülekező tömegen.
Patrik felhorkant.
– Ne
szépítsük a dolgokat, mindenki tudja, ki vagy, és milyen életet élsz! Én pedig
nem látom szívesen a magadfajta férgeket!
Merev tekintettel álltam Patrik sötét pillantását. Azt hiszem, kezdett
az ellenkezőjévé válni a kábulat: szorongás gyűrt maga alá, ám nem hagyhattam,
hogy most gyengüljek el. Láttam az arcán, hogy nyeregben érzi magát, ezért úgy
döntöttem, egy ideig hagyom, hadd élvezze a győzelem ízét.
Patrik szemöldöke magasra szökött mosolyom láttán, én pedig bátorítóan
bólintottam, miközben felkészültem a támadó szavakra.
– Folytasd
csak!
– Szánalmas
egy ember vagy, Nilsson! Egy haszonleső, tapintatlan, gusztustalan élősködő!
Bólintottam, majd halkan megköszörültem
a torkom.
– Gondolom,
arra megy ki a játék, hogy itt mindenki előtt porig alázz. Csak az a baj, hogy
folyton elfelejted, hol a határ. – Patrik értetlen tekintete láttán magamra
szegeztem hüvelykujjamat. – Rólam mindenki tudja már az igazságot, nem tudsz új
sztorival szolgálni, a hat évvel ezelőtti eseményeket pedig már mindenki unja.
Na, de rólad viszont – böktem felé az állammal szórakozottan – csak én tudom az
igazságot.
– Honnan…
– Tényleg
nem vagyok jó ember, és az imént említetteket sem tagadom – szakítottam félbe
az elsápadt fiút. – De az alattomos féreg nem én vagyok!
A bulizó fiatalok nagy részének a figyelme ránk szegeződött. Ez volt a
tökéletes, várva várt alkalom. A bosszú pillanata, amikor kikiálthatom a
patyolattiszta Patrik szánalomra méltó húzását, és romokba dönthetem
népszerűségét, amit bátyjai ismertségével vívott ki magának. Tudtam, hogy
imádni fogom ezt a pillanatot.
– Miért,
talán én lennék? – kérdezte pökhendin. – Talán én vagyok az, aki megkeserítette
a saját családja életét?
– Végül
is, akár te is lehetsz az a személy. Hiszen te nagyon jól tudod, ki volt az,
aki börtönbe juttatta a bátyádat és az ikertestvéredet. Tudják már, hogy az
öcskös volt, hm?
Patrik szeme tágra nyílt, arca krétafehérré vált. Szóra nyitotta száját,
de képtelen volt megszólalni. Ezért én folytattam:
– Nem
bírtad elviselni, hogy a család figyelme a két rossz életű fiúra szegeződik
helyetted? Nem Patrikra, aki mindig kifogástalanul viselkedett egy kis törődés
reményében? Gondolom, egy idő után besokallhattál – vontam meg a vállam. – El
kellett takarítani őket az útból, igaz? Ezért alattomos módon beszámoltál a
zsaruknak a kábítószerről. Így volt, Patrik? Feladtad a saját családodat?
– Csak
azt tettem, ami helyes volt! – förmedt rám kétségbeesett, hitetlenkedő
pillantással. Mindez azonban az irántam érzett csillapíthatatlan gyűlöletét nem
takarta el teljesen, amit a mostani düh, melyet az váltott ki, hogy fogalma sem
volt róla, honnan jutottam az információ birtokába, csak még jobban érezhetővé
tett. Pedig hát… igazán nem kellene meglepődnie. Közöttünk igencsak gyorsan
terjednek a hírek.
– A
patkányokat el kell takarítani az útból! Ilyen az élet!
– Elárultad
a saját családodat – húztam gúnyos mosolyra a számat.
– Mit
tudsz te a családról?! – lépett előrébb a felfokozott indulatok hevében. – Csak
egy drogos ribanc vagy, ugyanolyan kártevő, mint a bátyáim!
A testem akaratlanul remegni kezdett.
Még éreztem a szervezetemben dolgozó kábítószer erejét, ám ezúttal nem engedhettem
meg magamnak azt a luxust, hogy elragadjanak az euforikus érzelmek. Nem
hagyhattam, hogy elveszítsem uralmamat a történtek felett. Még ez az idióta
kéjenc sem fogja keresztbe húzni a számításaimat a rohadt drogjával!
– Minek
neveztél? – sziszegtem.
Patrik szája undok mosolyra húzódott, majd erőltetetten higgadt hangon
szólalt meg:
– Kiirtottál
mindenkit magad körül, Nilsson! Egyedül maradtál, vedd már észre! Hol az apád?
Hová tűntek a barátaid? Már akik élnek, ugyebár, mert velem ellentétben te nem
találkozhatsz velük többé, hiszen mélyen a föld alatt fekszenek…
Merev tekintettel bámultam Patrik sötét szemébe, miközben próbáltam úrrá
lenni feltörni vágyó dühömön. Szerettem volna, ha nem érzem oly örömtelinek a
dübörgő szívverésem, ahogy hevesen pumpálni kezdi a vért ereimben. Szerettem
volna, ha az adrenalin nem borítja el alkoholtól és narkótól bódult agyamat, de
a lejtőn már megindultam, és tudtam, csak valami csoda folytán lennék képes
féken tartani magamat, hiszen a bennem tomboló méreganyagok felerősítették az
érzelmeket. Meg hát, most éreztem csak igazán, hogy élek.
– Hiányzik,
igaz? – Gyűlölködő tekintettel félrebillentettem a fejem. Ahogy önelégült arcát
figyeltem, ökölbe szorult a kezem. – Az az időszak, amikor az emlékük még nem
tűnt ilyen távolinak!
Csak egy dolog hiányzott ahhoz, hogy parancsot kapva agyamtól
meginduljon az öklöm a rosszindulatúan vigyorgó Patrik arca felé. Bántott. A
legnagyobb fájdalmaimmal próbált visszavágni, amiről ugyan tudtam, hogy be fog
következni, lelkileg képtelen voltam rá felkészülni. Meg akartam ölni.
– Kurva
fájdalmas lehetett elveszíteni mindenkit! – Patrik szeme felragyogott. – Jut
eszembe, mi a helyzet Norra hullájával?
Ahogy elhagyta a száját a neve,
átszakadt egy láthatatlan gát, ami talán az önfegyelem és az ösztönösség között
húzódott.
Nem emlékszem sok mindenre. A dühtől és fájdalomtól könnybe borult
szememmel élveztem a látványt, ahogy Patrik arcát egy pillanat alatt elborítja
a vér. A hang, ahogy a csont ellenállás nélkül megreccsent, a legszebb dallam
volt füleimnek. A fizetség, ami elégedettséggel töltötte meg lelkemet, és ami
egyébként járt nekem. Mégsem tudtam leállni. Csak ütöttem, és ütöttem, s amikor
valaki hátulról megpróbált lerántani a tehetetlenül fekvő Patrikról,
gondolkodás nélkül hátrakönyököltem. Minden bizonnyal vagy ismét orrba találtam
valakit, vagy gyomorszájon, mert a rángatás azonnal abbamaradt.
A következő támadás azonban váratlanul érintett. Az a valaki egyik
kezével megcsavarta éppen hátralendülő kezemet, mely abban a pillanatban
vészjóslóan reccsent egyet, a másik karjával pedig a derekamat ölelve lerántott
Patrikról. Hiába kapálóztam, és próbáltam megütni a mögöttem lévőt, annak
ellenére, hogy elviselhetetlenül sajgott a könyököm, az vasmarokkal tartott.
– Hagyd
már abba! – hallatszott az erőteljes, mély férfihang mögülem.
Feladtam. Képtelen voltam kicsavarni
magamat a szorításából, és a könyököm is egyre jobban fájt, ahogy fokozatosan
kitisztult gyűlölet uralta agyam. Zihálva bámultam a földön fekvő, félig
eszméletlen szülinapost.
– Azért
szerencsére nem tűnt el mindenki! – harsogta a férfi a fájdalomtól fetrengő
Patriknak, majd hirtelen sarkon fordult, megragadta a karomat, és maga után
rángatva kiviharzott a kapun, egyenest egy fekete terepjáróhoz.
– Gyere!
– A srác átkarolta a derekamat, és besegített a magas autóba. Még mielőtt rám
csukta volna a kocsiajtót, vetettem rá egy gyors pillantást. Szőkés haja volt
és világítóan kék szeme, melyekben meg-megcsillantak az utca és a ház fényei.
Ismerős volt.
