Beleolvasó --> Mogyorósi Vivien ,,Miután ​meghaltatok nélkülem" című könyvébe

Mogyorósi Vivien 

Miután ​meghaltatok nélkülem

Első fejezet

Néhányan egészen rendkívüli módon rejtegetik a depressziójukat. Társaságba járnak, s ekkor legsötétebb gondolataikat agyuk legmélyebb zugába száműzik, amiket csak akkor engednek szabadon, amikor senki más nincs a közelükben. Mosolyognak, beszélgetnek, normális emberként viselkednek, miközben senki sem tudja, mit rejtegetnek abban a sötét kis sarokban. Mert fenntartják a látszatot.

Épp ezért lepődnek meg az ismerősök, amikor feladják.

    Hát, én nem vezetem félre őket. Nem járok társaságba, csak nagyon ritkán, nem beszélek, csak ha nagyon muszáj, és szinte soha nem mosolygok. Az emberek egyszerűen elkönyveltek antiszociális, életunt csitrinek. De hát mit tudnak ők rólam? Azt hiszik, ismernek, és sajátjuknak érzik a hatalmat, hogy ítélkezhetnek felettem. Bosszantott a viselkedésük, de nem annyira, hogy foglalkozzak velük, hiszen nem tartozom azon emberek közé, akik mások véleménye alapján alakítják életüket. Nem vagyok hajlandó megfelelni az elvárásoknak csak azért, hogy normálisnak tűnjek. Meg sem próbálom eltakarni mások elől valódi énemet. Sokan gyávának tartanak, képtelennek arra, hogy beilleszkedjek a társadalomba. Egy fekete báránynak.

    Számomra azonban mindez nem gyávaság volt, sokkal inkább bátorság. Hősként tekintek magamra, amiért túléltem veszteségeim hiányát.

    Közhely, de igaz, hogy egy élet egyetlen másodperc alatt tönkremehet. Egy szempillantás elég ahhoz, hogy uralmunkat veszítsük a dolgok felett. Egy felelőtlen döntés vagy a kíváncsiság, hogy megbélyegezze életünket. Egy sorsfordító esemény, ami lehet ugyan csoda, esetleg katasztrófa, onnantól nem leszel ugyanaz a személy.

Én mindkettőt megéltem; ott volt a kíváncsiság okozta alkalom, amikor az életem gyökeresen megváltozott, s ott volt a katasztrófa, amikor mindez egy röpke pillanat alatt elveszett. Mert az élet kegyetlen. Megajándékoz, amitől kiváltságosnak érzed magadat, majd amilyen hirtelen érkezett a sorsfordító pillanat, olyan sebesen és irgalmatlanul szakadsz el tőle. Mintha soha nem is létezett volna. Az egyetlen nyom, ami az ellenkezőjét bizonyítja, az a lelkedben tátongó sötét üresség, mely idővel bekebelez. Emiatt fogod úgy érezni, hogy többé semminek nincs értelme.

    Épp ezért az én életem már hosszú ideje jelentéktelennek számít. Olyan unalmas és értéktelen, mint egy mókuskerékben ragadt hörcsögé. Minden egyes napom ugyanannyira változatlan, mint az előtte lévő volt, vagy az utána következő lesz. Nem létezik nappal és éj, lényegtelen, hogy tél van-e, esetleg nyár. Mert minden csendes hajnalon keservben és ugyanolyan kialvatlanul kelek ki az ágyból, mint a többi napon, majd ebédelek meg egyedül, vagy ritka alkalmakkor anyámékkal, és míg másoknak még csak ezután kezdődnek napjaik lényegesebb órái, nekem már véget is értek. Meghúzom magam saját lakásomban, mint egy beteg egyed, aki érzi, hogy pusztulásának órája egyre csak közeleg.

    Minden délután máshogy ütöm el felesleges óráimat. Ezúttal bezárkóztam a hálószobámba, miután harmadjára is meggyőződtem róla, hogy a bejárati ajtó zárva van, majd behúztam a sötétítőfüggönyöket, és az ágyamra kucorogva elkezdtem nézni az Oroszlánkirályt. Hogy miért épp mese? Erre egészen egyszerű a válasz: nem akarok embereket látni. Nem akarok valós személyek által eljátszott kamu sztorikat nézni. S bár a mese sem volt a legmegfelelőbb, hiszen főleg emberi tulajdonságokkal ruházták fel még az állatokat is, az Oroszlánkirály valamelyest megnyugtatott. Talán a kellemes gyerekkori emlékek miatt. Vagy mert valami egészen lehetetlen oknál fogva vonzottak a beszélő oroszlánok és a bölcs pávián.

    Miközben figyelemmel kísértem, ahogy Zordon sötét tervéről énekel a hiénáinak, azon gondolkodtam, vajon anyámnak és a férjének, Ervinnek hasonló gondolatok járhattak-e fejükben, mint a gonosz oroszlánnak, amikor Eddnek énekel? Vajon ők is látták a bamba pofámról, hogy fejemben nem süt az ész?

    Talán jobb volna, ha többet nem ebédelnék velük, hiszen a mai is, mint általában mindegyik, irtó kínosra sikeredett. Nem kellene rontanom a családi légkört azzal a tulajdonságommal, hogy képtelen vagyok társalogni a szeretteimmel.

    Ahogy felidéztem a mai ebéd emlékét, fészkelődni kezdtem az ágyamon. Sorra ugrott be a családtagok kutakodó pillantása. A nagyanyám bátorító és egyben szánakozó mosolya, miután sokadszorra is feltette a kérdést a tanulmányaim állásával kapcsolatban. S míg anyám sajnálkozott a viselkedésem miatt, én mindössze egy dologra voltam képes összpontosítani: legalább egyetlen okot találni, ami értelmet ad ennek az összejövetelnek. Ám akármennyire is próbálkoztam, nem jártam sikerrel. Véget kell vetnem a családi összejöveteleken való részvételeknek.

    Mire legközelebb a tévére pillantottam, már a stáblista futott a képernyőn, ezért a fürdőbe mentem, hogy berakjak egy adag mosást. Alig volt szennyes ruhám, a mosás azonban fontos tevékenységnek bizonyult, amit valamilyen lehetetlen oknál fogva még kedveltem is, ezért gyakrabban csináltam, mint az szükséges volna. Ebből kifolyólag nálam a mosószer és az öblítő jobban fogyó eszköz volt, mint a tej vagy a felvágott.

    Még csak négy órára járt, én mégis engedtem egy kád langyos vizet, hogy lefürödjek. Többször hallottam hívást jelezve rezegni a telefonomat a fürdőszobapolcon, de nem vettem róla tudomást. Nem akartam senkivel beszélni, inkább lemerültem a víz alá néhányszor, hogy szívem ritmikus dobogását hallgassam. Amikor ezt csináltam, mindig nyugalom árasztott el. Felelevenítette a kedves emlékeket, melyek legféltettebb kincseim voltak. Felidézte az ő szívverését, így olyan volt, mintha újra átélném a pillanatot. Bár az övé sokkalta gyorsabb volt és erőteljesebb. Küzdött, mert túl volt hajszolva. Az enyém pedig viszonylag lassú és halk, mint egy dögledező madáré.

    Kiemeltem a fejem a vízből, majd kiszálltam a kádból. A telefonom újra csengett. A kijelzőn Emma nevét pillantottam meg, de ahelyett, hogy felvettem volna, lezártam a billentyűzetet, a készülék pedig abbahagyta az erőszakos rezgést.

Emma csak nem adta fel. Immár hat nem fogadott hívásom volt tőle, és érkezett a hetedik. Tudtam, hogy nem fogja abbahagyni. Tudta, hogy szándékos.

–          Szia!

–          Öregem, téged kész művészet elérni! – Emma energiától kicsattanó hangja megrémisztett.

–          Gondolom… – A szó vége kérdésbe hajlott. Sosem tudtam, mit kellene mondanom az ilyesféle mondatokra. Talán egyszerűen rácáfolni. Ellenkezni. Netalán szabadkozni? Az igazság viszont az volt, hogy nem számított. Mindig is utáltam a felesleges dumát.

Emma megköszörülte a torkát.

–          Szóval, azért hívtalak, hogy…

Felvontam a szemöldököm, amint észleltem, hogy még mielőtt befejezte volna mondatát, elhallgatott.

–          Igen?

–          Á, semmi, felejtsd el!

Vártam néhány másodpercet puszta udvariasságból, majd mély levegőt vettem:

–          Akkor, ha nincsen semmi mondanivalód…

–          Oké, csak azt akartam megkérdezni, hogy nincs-e kedved bulizni ma este?

    Tudtam, ha most Emma látná az arckifejezésem, százszor megbánta volna, hogy egy ilyen embert tudhat a „barátjának”, mint én. Csakhogy ő ezekben a pillanatokban nem láthatott, én pedig nyugodtan elmélkedhettem rajta, hogy vajon az emberek miért érzik kötelességüknek kimondani az olyan gondolataikat, amik nyilván-

valóan hidegen hagyják a másik felet.

–          Nincs – válaszoltam kurtán, majd kiléptem az erkélyre.

–          Azért gondold át még egyszer!

–          A válaszom továbbra is nem.

–          Oké, Lena, ide hallgass! – A számba dugtam egy cigarettát, majd megpróbáltam hunyorgás helyett normálisan kinyitni a szemem, de az az erős napfénytől könnybe lábadt. Hiába, ez a sötét lakás hátránya. – Koktélozunk egy jót valamelyik szórakozóhelyen, és közben jót trécselünk! – folytatta Emma. – Nem hangzik jól?

–          Nem.

–          Oké, oké, nincs koktélozás! Alapozunk, aztán mehetnénk a belvárosba szórakozni.

–          Szó sem lehet róla – ráztam a fejem hevesen, füstöt okádva.

–          Jó, az utolsó ajánlatom…
–          Hm?

–          Alapozunk, utána házibuli.

–          Attól függ, ki tartja.

Emma nagyot sóhajtott a telefonban, nekem pedig türelmetlen verdesésbe kezdett a szívem.

–          Pénzes Patrik, Római-part, minimum kilencven fő.

–          Tudsz te, ha akarsz! – egyenesedtem fel.

–          Semmi kedvem ennyi idiótához!

–          Nem számít. Gondolj a méregdrága whiskyre. A kérdés csak az, hogy jutunk be?

–          Hát, engem meghívtak. Magammal vihetek egy…– Akkor ez megoldva! – szakítottam félbe izgatottan.

–          Na, jó, akkor én elmegyek piáért… Mit vegyek? Jäger?

–       Megteszi – válaszoltam, miközben az üres cigarettás doboz körül forogtak gondolataim. – Hoznál nekem egy Marlborót is? – kérdeztem, a körömágyamat kapargatva, amely egy pillanattal később megadva magát vérezni kezdett.

Felszisszentem.

–          Ja, de nem jössz inkább te hozzánk?

–          Egyedül vagy otthon?

–          Nem, de…

–          Akkor nem – szakítottam félbe, majd a számba dugtam vérző ujjamat. – Várlak!

–          Le…

 A végét már nem vártam meg. Lenyomtam a telefont.

     Másfél óra telt el, mire megszólalt a kapucsengő, és gyors léptekkel átszelve az előszobát egy gombnyomással beeresztettem Emmát. Alig vártam, hogy rágyújthassak egy cigarettára. Az elmúlt kilencvenhárom percet azzal töltöttem, hogy az ebédlőasztalnál ülve az öngyújtómat csattogtattam. Nem tehettem róla, majdhogynem láncdohányosnak számítok.

    Míg Emma fellépcsőzött a harmadikra, gyökeret vert fejemben a gondolat, hogy talán nem volt a legjobb ötlet Pénzes Patrik bulija mellett dönteni. Lehet, hogy az állítólagos barátnőmnek igaza volt… Kissé elbizonytalanodtam a tervemet illetően. Mi van, ha nem adódik alkalom? Akkor teljesen feleslegesen kényszerítettem magamat erre az estére. Aztán felvillant előttem Patrik önelégült arca, és ezzel együtt előtört minden sérelmem, minden gyűlöletem, és az ezekből eredő bosszúvágyam.

     Ha nem adódna rá alkalom, majd kerítek rá saját magam, hogy megfosszam attól a figyelemtől, amit gusztustalan módon csikart ki magának.

–          Szia! – Emma erőteljes hangja megtörte a nálam uralkodó, rendszerinti csendet, így most is, mint általában, összerezzentem a váratlan ricsaj hallatán. Utáltam a hangzavart.

–          Helló! – szóltam ki a konyhából, közben gépies mozdulatokkal elkészítettem a limonádénkat. Szükség volt valami szomjoltóra a jägeren kívül.

–          Itt a cigid! – dobta az asztalra nagy lendülettel.

Gyanakodva néztem hátra a vállam felett. Szokatlan volt ez tőle.

Emma mindig olyan kifinomultan viselkedett.

–          Kösz, ott van az asztalon a pénz.

–          Látom. – Egy mozdulattal zsebre tette a cigaretta árát anélkül, hogy utánaszámolt volna.

Összeszűkült szemekkel méregettem néhány másodpercen keresztül, ahogy maga elé meredve csócsálja a körmét, aztán úgy döntöttem, kérdőre vonom.

    Letelepedtem vele szemben a két pohár limonádéval, majd le nem véve róla tekintetem, beszélni kezdtem:

–          Neked meg mi bajod?

–          Nekem? – kerekedett el a szeme. – Ja, semmi! – legyintett.

–          Furcsa vagy – jelentettem ki arcvonásait vizslatva. – Olyan… riadt a képed – egészítettem ki elgondolkodva, majd amikor Emma újabbat legyintett ivás közben, beletörődésképpen megrántottam a vállamat.

Ez a mozdulat újra meghozta a gyümölcsét.

–          Nézd, azt hiszem, rossz ötlet lenne odaállítani!

Egy halk hümmögés hagyta el torkomat, mielőtt a táncoló lángba dugva a cigaretta végét mélyet szippantottam volna.

–          Nem normális, hogy ennyit bagózol! – bökött felém Emma a mutatóujjával.

Megrántottam a vállam.

–          Mi történt ez alatt a másfél óra alatt, ami miatt megváltozott a véleményed? – tértem vissza az eredeti témára, majd elégedetten hátradőltem a széken, ahogy az első slukk megtette a hatását.

–          Én… Csak azt hiszem… – Emma lehunyta a szemét, majd finoman legyintett egyet. – Tudod mit? Menjünk! Bólintottam.

Fél tizenegykor már a Monostori úton sétáltam a vigyorogva tántorgó Emma társaságában. A „barátnőm” hamar átlényegült az ittasak világába, nálam azonban ez nem következett be. Annak az állapotnak az eléréséhez nekem sokkal több alkoholra van szükségem.

      A Duna-parti családi háztól egészen felhallatszott a dübörgő zene, amit – mint minden alkalommal – felbérelt Dj játszott. Mire odaértünk, Pénzesék óriási kertje már tele volt részeg fiatalokkal, akik vagy az óriási medencében buliztak, vagy táncoltak, esetleg komoly fiatalok módjára iszogattak és beszélgettek a kerti bútorokon. Emma viháncolva vett magához egy pohár whisky-kólát, míg én felmértem a terepet. Látnom kellett, kik vannak Patrik szülinapján, hogy tudjam, mire számíthatok az este kimenetelével kapcsolatban. Addig összpontosítottam a bulizó tömegre, míg végül meg nem pillantottam Patrikot egy szőke csaj társaságában. Épp tettem egy lépést előre, hogy megbizonyosodjam róla, helyesen azonosítottam-e be a szöszit, amikor egy poharat szorongató srác megbotolva bennem Emmánál kötött ki.

–          Szevasz, Em! – köszönt akadozó nyelvvel, majd felém bökött:

–          Ki a barátod?

–          Ja, persze, ő Lena! – bökött felém vigyorogva.

A srác bemutatkozott, de a nevét két másodperccel később el is feledtem.

–   Helló! – Átvettem a cigarettát a jobb kezemből a balba, majd viszonoztam a kézfogását, ami száraz volt és erőteljes.

      A srácnak sötét haja volt és kék szeme – nem mondanám, hogy az az igazi szép, inkább amolyan zavaros tengervíz színű. Kíváncsian és rezzenéstelenül tartotta a tekintetem, ami jó jel volt, hiszen nagyon úgy festett, a többi bulizóval szemben neki fogalma sincs róla még csak pletykálkodásból sem, hogy ki vagyok én. És ez klassz volt, mert tetszettem neki. 

      Tekintetem a szeméről a szájára vándorolt, ami formás volt, és puhának tűnt. Mindent összevetve: éjszakára megfelelt, hiszen enyhítenem kellett soha nem szűnő magányomat.

–          Kérsz egy whiskyt? – kérdezte sejtelmes vigyorral arcán.

–       Kösz – bólintottam, csak azért, hogy ezzel időt nyerve újra szemügyre vehessem Patrik partnerét. Szerencsétlenségemre azonban a srácnak a csajjal együtt nyoma veszett.

–       Lena, nem mennénk kijjebb? – ragadta meg Emma a karomat hirtelen, amikor én épp belekortyoltam volna újonnan szerzett whiskymbe.

–          Kijjebb? – vontam fel a szemöldököm. Szemei szokatlan kétségbeesettséget tükröztek. – Mi van veled? – fordultam meg, hogy lássam, kitől veszett meg ennyire. Aggasztott a viselkedése.

–          Semmi, én csak… Levegőre van szükségem, tudod?

      Tétovázva bólintottam, majd kisétáltam a teraszra. Valami nem stimmelt. Igyekeztem nem túlreagálni a történteket, de olyan érzésem volt, mintha Emma távol akarna tartani valakitől. Vagy talán csak a kísérteteim szórakoznak velem? Ez is könnyen meglehet, de jobb volt óvatosnak lennem. Ha más miatt nem is bízhattam benne, abban biztos voltam, hogy ahová ő helyezkedik, ott hosszú időn keresztül csend és béke honol.

      Rövid időn belül elfogyasztottam néhány pohár whisky-kólát, bár a kóla aránya az utolsó pohárra igencsak elenyésző volt a whiskyéhez képest. Az idő rendhagyóan telt – bár biztosra nem tudtam volna megmondani, hogy egyáltalán halad-e. Nem tudtam, mióta lehettünk ezen a bulin. Nem tudtam, Patrik hova tűnt a csajjal, aki néhány évvel ezelőtt ikertestvérének a barátnője volt. Azt sem tudtam, én mikor melegedtem össze ezzel a tengervíz-tekintetűvel.

     Leválasztottam ajkaimat a srácéról, hogy szemügyre vehessem a körülöttem folyó eseményeket. Ahogy végigpásztáztam tekintetemmel a kertet és a hozzá tartozó teraszt, ráébredtem, hogy az eseményeket egyre nehezebben tudom különálló cselekményekként értelmezni, mert azok egész egyszerűen összefolytak. Láttam, hogy egy lány ruhástól a medencébe ugrik, de mindeközben már azt kísértem figyelemmel, ahogy egy szőke fiú megvakarja a könyökét. Arra gondoltam, talán csak zavarában teszi az előtte álló lány hatására, de elbizonytalanodtam. A szőke srác nem is létezett, egy szalmakalap alá bújt börtönőr állt a helyén, a lány helyét pedig egy becsületet áruló boszorkány vette át.

     Megmosolyogtatott a látvány, majd mintha ez lett volna a kapcsoló, sebtében magával ragadott a határtalan nyugalom. Érezni kezdtem minden sejtemmel, képes voltam lélegezni a bőrömmel. Kirázott a hideg, ahogy fokozatosan egybeolvadtam a környezetemmel. Életem végéig kibírtam volna alvás nélkül, annyi energia áramlott belém az anyatermészetből.

Emma épp táncolt. Nem mintha kerestem volna, de ő is ott volt mindenhol, és valahol biztos jót tett a lelkiismeretemnek, hogy tudtam, jól van.

     Aztán lehunytam a szemem. Addig hallgattam a dübörgő ritmust, míg eggyé nem váltam vele. A szívem egyszerre dobbant a dobhártyaszaggató elektronikus zene ütemével.

Hátravetettem a fejem, hagytam, hogy a srác ajkai a nyakamon időzzenek. Visszavonhatatlan késztetést éreztem rá, hogy valami maradandót alkossak. Lefesthetném a most látott vibráló világot, ahogy a sok bódult tudatállapotú ember atomokra hullik, azok energiává olvadnak, és az egész világ egy rohadt nagy dübörgő energiagömbbé válik. Egy megállíthatatlan, elpusztíthatatlan erőforrás a

végtelen univerzumban…

    A nyári szellő végigszánkázott arcomon, meglibbentette hajamat, és magával emelt. Éreztem, hogy lassan pihekönnyűvé válok, valami embertelenné, ami nem tudja, mi az a gátlásosság, a kifinomultság vagy az önuralom. Ösztönlény lettem, egy olyan organizmus, ami azt teszi, amihez éppen csak kedve van, és nem ismer határokat.

Végül átalakultam szivárvánnyá. Nem léteztek körülöttem színek, hiszen én magam voltam az, ami árasztotta magából a pompát, melyből a tudatánál lévő emberek ihletet meríthettek. Elhittem, sőt tudtam, hogy nélkülem a világ fakó volna, hogy fekete-fehérben úsznának a virágos mezők. Mert én árasztottam a színeket, a színek belőlem szöktek ki, és ha én úgy döntök, hogy továbbállok, a Föld egyszerűvé válik.

Elutazom a holdra, és végignézem, ahogy kivirágzik, ahogy a szürke kráterek tengerré válnak, és furcsa piros-zöld hüllők másznak ki belőle. Olyanok, mint a kaméleon, csak a színek mászkálnak rajtuk, megfoghatatlanok, sugároznak. Újjáépül az evolúció… És majd ha megunom, innen is továbbállok, pusztulást hagyva magam után.

     Elégedett voltam. Nem szenvedtem hiányban, nem éreztem éhséget, szomjúságot, fáradtságot vagy szeretethiányt. Puszta megnyugvás vett szárnyai alá, enyhe kábulat, ami elfeledtette velem, miért is jöttem, és hogy mit is kell csinálnom, sőt a napi rutinjaimról sem tudtam volna számot adni. Maga voltam a megfoghatatlan elégedettség.

    A szívem izzasztóan pumpált. Az agyam egyre jobban zsibbadt, aztán a végtagjaim remegésbe kezdtek.

    Nem tudom, mennyi ideje voltam ebben az állapotban, mire uralni tudtam annyira a tudatomat, hogy rájöjjek, volt valami a whiskymben.

A hirtelen felismerés következtében erőt nyertem és önuralmat, így felpattantam, ezzel kiugorva a srác körém fonódó karjaiból. Egyenesen az alkoholmosta kék szemekbe néztem, majd épp utat találtak volna a szavak, amikor valaki félbeszakított.

–          Kit látnak szemeim!

Villámgyorsan fordultam meg tengelyem körül, hogy szemügyre vehessem az ismerős hangon szóló, velem szemben álló, szélesen vigyorgó srácot.

–          Tudnom kellene, te ki vagy? – kérdeztem unottan, mialatt alaposan végigmértem. Muszáj volt húznom az időt, hogy úrrá legyek gyűlöletemen, és a még mindig kábulattal teli tudatomon.

A srác nagyképűen és kissé kellemetlenül nevetett fel.

–          Patrik vagyok, te szerencsétlen! Tudod, a házigazda, akinek szülinapja van!

Arcom kedvtelen grimaszba torzult.

–          Akkor boldogat! – biccentettem, majd hátat fordítottam neki, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet.

–          Egek, te még mindig ilyen nagyképű vagy? – kérdezte unottan, mire visszafordultam. Amint meggyőződött róla, hogy minden figyelmemet neki szentelem, folytatta:

–          Én kerülöm a fajtádat. Akkor mit keres egy drogos a bulimon?
–          Patrik karba tett kézzel várta a válaszomat.

Félmosolyra húztam a számat.

–          Drogos? – Tekintetemet feltűnően végigfuttattam a körénk gyülekező tömegen.

Patrik felhorkant.

–          Ne szépítsük a dolgokat, mindenki tudja, ki vagy, és milyen életet élsz! Én pedig nem látom szívesen a magadfajta férgeket!

    Merev tekintettel álltam Patrik sötét pillantását. Azt hiszem, kezdett az ellenkezőjévé válni a kábulat: szorongás gyűrt maga alá, ám nem hagyhattam, hogy most gyengüljek el. Láttam az arcán, hogy nyeregben érzi magát, ezért úgy döntöttem, egy ideig hagyom, hadd élvezze a győzelem ízét.

     Patrik szemöldöke magasra szökött mosolyom láttán, én pedig bátorítóan bólintottam, miközben felkészültem a támadó szavakra.

–          Folytasd csak!

–          Szánalmas egy ember vagy, Nilsson! Egy haszonleső, tapintatlan, gusztustalan élősködő!

Bólintottam, majd halkan megköszörültem a torkom.

–          Gondolom, arra megy ki a játék, hogy itt mindenki előtt porig alázz. Csak az a baj, hogy folyton elfelejted, hol a határ. – Patrik értetlen tekintete láttán magamra szegeztem hüvelykujjamat. – Rólam mindenki tudja már az igazságot, nem tudsz új sztorival szolgálni, a hat évvel ezelőtti eseményeket pedig már mindenki unja. Na, de rólad viszont – böktem felé az állammal szórakozottan – csak én tudom az igazságot.

–          Honnan…

–          Tényleg nem vagyok jó ember, és az imént említetteket sem tagadom – szakítottam félbe az elsápadt fiút. – De az alattomos féreg nem én vagyok!

     A bulizó fiatalok nagy részének a figyelme ránk szegeződött. Ez volt a tökéletes, várva várt alkalom. A bosszú pillanata, amikor kikiálthatom a patyolattiszta Patrik szánalomra méltó húzását, és romokba dönthetem népszerűségét, amit bátyjai ismertségével vívott ki magának. Tudtam, hogy imádni fogom ezt a pillanatot.

–          Miért, talán én lennék? – kérdezte pökhendin. – Talán én vagyok az, aki megkeserítette a saját családja életét?

–          Végül is, akár te is lehetsz az a személy. Hiszen te nagyon jól tudod, ki volt az, aki börtönbe juttatta a bátyádat és az ikertestvéredet. Tudják már, hogy az öcskös volt, hm?

    Patrik szeme tágra nyílt, arca krétafehérré vált. Szóra nyitotta száját, de képtelen volt megszólalni. Ezért én folytattam:

–          Nem bírtad elviselni, hogy a család figyelme a két rossz életű fiúra szegeződik helyetted? Nem Patrikra, aki mindig kifogástalanul viselkedett egy kis törődés reményében? Gondolom, egy idő után besokallhattál – vontam meg a vállam. – El kellett takarítani őket az útból, igaz? Ezért alattomos módon beszámoltál a zsaruknak a kábítószerről. Így volt, Patrik? Feladtad a saját családodat?

–          Csak azt tettem, ami helyes volt! – förmedt rám kétségbeesett, hitetlenkedő pillantással. Mindez azonban az irántam érzett csillapíthatatlan gyűlöletét nem takarta el teljesen, amit a mostani düh, melyet az váltott ki, hogy fogalma sem volt róla, honnan jutottam az információ birtokába, csak még jobban érezhetővé tett. Pedig hát… igazán nem kellene meglepődnie. Közöttünk igencsak gyorsan terjednek a hírek.

–          A patkányokat el kell takarítani az útból! Ilyen az élet!

–          Elárultad a saját családodat – húztam gúnyos mosolyra a számat.

–          Mit tudsz te a családról?! – lépett előrébb a felfokozott indulatok hevében. – Csak egy drogos ribanc vagy, ugyanolyan kártevő, mint a bátyáim!

A testem akaratlanul remegni kezdett. Még éreztem a szervezetemben dolgozó kábítószer erejét, ám ezúttal nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy elragadjanak az euforikus érzelmek. Nem hagyhattam, hogy elveszítsem uralmamat a történtek felett. Még ez az idióta kéjenc sem fogja keresztbe húzni a számításaimat a rohadt drogjával!

–          Minek neveztél? – sziszegtem.

    Patrik szája undok mosolyra húzódott, majd erőltetetten higgadt hangon szólalt meg:

–          Kiirtottál mindenkit magad körül, Nilsson! Egyedül maradtál, vedd már észre! Hol az apád? Hová tűntek a barátaid? Már akik élnek, ugyebár, mert velem ellentétben te nem találkozhatsz velük többé, hiszen mélyen a föld alatt fekszenek…

   Merev tekintettel bámultam Patrik sötét szemébe, miközben próbáltam úrrá lenni feltörni vágyó dühömön. Szerettem volna, ha nem érzem oly örömtelinek a dübörgő szívverésem, ahogy hevesen pumpálni kezdi a vért ereimben. Szerettem volna, ha az adrenalin nem borítja el alkoholtól és narkótól bódult agyamat, de a lejtőn már megindultam, és tudtam, csak valami csoda folytán lennék képes féken tartani magamat, hiszen a bennem tomboló méreganyagok felerősítették az érzelmeket. Meg hát, most éreztem csak igazán, hogy élek.

–          Hiányzik, igaz? – Gyűlölködő tekintettel félrebillentettem a fejem. Ahogy önelégült arcát figyeltem, ökölbe szorult a kezem. – Az az időszak, amikor az emlékük még nem tűnt ilyen távolinak!

     Csak egy dolog hiányzott ahhoz, hogy parancsot kapva agyamtól meginduljon az öklöm a rosszindulatúan vigyorgó Patrik arca felé. Bántott. A legnagyobb fájdalmaimmal próbált visszavágni, amiről ugyan tudtam, hogy be fog következni, lelkileg képtelen voltam rá felkészülni. Meg akartam ölni.

–          Kurva fájdalmas lehetett elveszíteni mindenkit! – Patrik szeme felragyogott. – Jut eszembe, mi a helyzet Norra hullájával?

Ahogy elhagyta a száját a neve, átszakadt egy láthatatlan gát, ami talán az önfegyelem és az ösztönösség között húzódott.

     Nem emlékszem sok mindenre. A dühtől és fájdalomtól könnybe borult szememmel élveztem a látványt, ahogy Patrik arcát egy pillanat alatt elborítja a vér. A hang, ahogy a csont ellenállás nélkül megreccsent, a legszebb dallam volt füleimnek. A fizetség, ami elégedettséggel töltötte meg lelkemet, és ami egyébként járt nekem. Mégsem tudtam leállni. Csak ütöttem, és ütöttem, s amikor valaki hátulról megpróbált lerántani a tehetetlenül fekvő Patrikról, gondolkodás nélkül hátrakönyököltem. Minden bizonnyal vagy ismét orrba találtam valakit, vagy gyomorszájon, mert a rángatás azonnal abbamaradt.

      A következő támadás azonban váratlanul érintett. Az a valaki egyik kezével megcsavarta éppen hátralendülő kezemet, mely abban a pillanatban vészjóslóan reccsent egyet, a másik karjával pedig a derekamat ölelve lerántott Patrikról. Hiába kapálóztam, és próbáltam megütni a mögöttem lévőt, annak ellenére, hogy elviselhetetlenül sajgott a könyököm, az vasmarokkal tartott.

–          Hagyd már abba! – hallatszott az erőteljes, mély férfihang mögülem.

Feladtam. Képtelen voltam kicsavarni magamat a szorításából, és a könyököm is egyre jobban fájt, ahogy fokozatosan kitisztult gyűlölet uralta agyam. Zihálva bámultam a földön fekvő, félig eszméletlen szülinapost.

–          Azért szerencsére nem tűnt el mindenki! – harsogta a férfi a fájdalomtól fetrengő Patriknak, majd hirtelen sarkon fordult, megragadta a karomat, és maga után rángatva kiviharzott a kapun, egyenest egy fekete terepjáróhoz.

–          Gyere! – A srác átkarolta a derekamat, és besegített a magas autóba. Még mielőtt rám csukta volna a kocsiajtót, vetettem rá egy gyors pillantást. Szőkés haja volt és világítóan kék szeme, melyekben meg-megcsillantak az utca és a ház fényei.

Ismerős volt.

Moly.hu --> https://moly.hu/konyvek/mogyorosi-vivien-miutan-meghaltatok-nelkulem

Rendelhető ---> https://www.konyvesbolt.online/Mogyorosi-Vivien-Miutan-meghaltatok-nelkulem