BELEOLVASÓ ~ Lylia Bloom: Ne mondd, hogy akarsz (A könyv hamarosan megjelenik)

Lylia Bloom

Ne mondd, hogy akarsz *

* ~  Szerkesztés előtti verzió. 

Rendelhető ~~> book24.hu ~ Lylia Bloom: Ne mondd, hogy akarsz 

 Megjelenésének várható időpontja: 2019. október 24.

~~ 1 ~~

Szabolcs

– Megígérted, hogy megcsinálod!

A lány – Rita vagy Réka, hirtelen nem jutott eszembe – mérgesen toporgott előttem, és a fejét csóválta, amitől hosszú barna lófarka jobbra-balra lengett, magára vonva a figyelmemet.

– Természetesen meg is fogom, csak egy kicsit később – kapcsoltam némiképp megkésve.

– De már annyira vártam! – nézett rám hatalmas sötét szemekkel.

Megfeszültek az izmaim, oda kellett figyelnem, hogy ne szorítsam ökölbe a kezem. Azt is el tudtam képzelni, hogy menten elsírja magát. Tuti azt hitte, ezzel hathat rám. Így jár, aki keveri a magánéletet a melóval. Mondhattam volna neki, hogy csináltassa nyugodtan mással, ha ennyire sürgős, de nem akartam elszalasztani ezt a munkát. Az egész bal karját tele akarta tetováltatni, és az ilyen lehetőségeket vétek lett volna kihagyni, így engesztelésbe kezdtem.

– Nézd, kicsit hirtelen jött ez a nyaralás, de ismered a munkáimat – böktem állammal a bal válla felé, amit pár hete fejeztem be –, tudod, hogy baromi jó lesz.

Megeresztettem egy mosolyt is Rita felé – közben eszembe jutott a neve –, amivel általában le tudtam venni a lábukról a csajokat, de nem a várt hatást értem el.

– Nyaralás? – szökött fel egy oktávot a hangja. – Az a csaj a telefonban valami családi problémáról beszélt.

Szinte már toporzékolt, én meg legszívesebben a szememet forgattam volna. Tudtam, hogy egy sima ügyfél nem rendezne ekkora jelenetet, és ő is csak azért engedte meg magának, mert párszor lefeküdtünk egymással. Beletúrtam a hajamba és sokadszorra is elhatároztam, hogy nem szedem fel a kuncsaftokat. Ezzel csak az volt a gond, hogy baromi nehezen álltam ellen a kísértésnek, amit a csinos csajok és a könnyű kalandokat ígérő kacér mosolyok jelentettek.

– Családi programot mondtam, nem családi problémát – szólt közbe a hátam mögül Zora egy apró torokköszörülés után.

A recepciós pult mögött ült, és épp valami papírokat rendezgetett. Egy áldás ez a lány! Mielőtt elkezdett volna nálunk dolgozni, néha nekem kellett a csekkeket meg egyéb hivatalos papírokat rendbe tenni – ha Gergő vagy Adri nem értek rá –, pedig kifejezetten utáltam csinálni.

– Nem is lényeg. Azt akarom, hogy a héten csináld meg! – toppantott Rita Conversbe bújtatott lábával.

Tisztában voltam vele, hogy egyáltalán nem fér már bele a besűrített hétbe – ahány vendéget csak tudtam előrébb hoztam, hogy ne eltolni kelljen az időpontokat –, de azért hátrafordultam Zorához.

– Van még valahol szabad hely a túlórák között? – kérdeztem tőle és közben nyomatékosan ránéztem.

Alig észrevehetően összehúzta mogyoróbarna szemét helytelenítése jeléül, de a kedvemért belement a játékba, és a laptopot kezdte fixírozni.

– Túlóra? – szólalt meg a csaj kacéran, amitől végigfutott a hátamon a hideg, de most már rossz értelemben véve.

Pedig eleinte mennyire oda voltam érte! A Converse volt az egyik, ami levett a lábamról, meg persze a formás csípője és a gyönyörű szája. Imádtam kihasználni a kínálkozó lehetőségeket, márpedig abból aztán akadt bőven. Minden hétre jutott legalább egy lány, aki szinte könyörgött érte, hogy személyesen ápoljam a tetoválást, amit készítettem – meg persze mást is.

– Sajnálom, de minden nap este kilencig dolgozol – húzta el a száját Zora, szeme rosszallóan villant, amitől egy pillanatra úgy éreztem magam, mint egy kölyök, akit csínytevésen kaptak.

– Tudod mit? – nézett rám összehúzott szemmel Rita, amikor visszafordultam hozzá. – Megcsináltatom mással – mondta mérgesen, aztán faképnél hagyott és bevágta maga mögött a vaskeretes, nehéz üvegajtót, ami hatalmasat döndült.

Az ajtó csapódása megrezgette a belvárosi utcára néző kirakatot, és ezzel egyidejűleg végighullámzott rajtam a megkönnyebbülés, amiért megszabadultam a csajtól. Ha végleg nem is tudok leállni, legalább jobban meg kéne válogatnom, kikkel fekszem össze.

Néhány lépéssel átszeltem az előteret és kimerülten lerogytam a kirakat belső oldalán terpeszkedő piros bőrkanapéra. Felettem halkan zümmögött a légkondi, kellemes hűs levegőt árasztott. Fejemet a háttámlára hajtottam és mélyet sóhajtottam. Amúgy is feszült voltam a nyaralás miatt, és erre rátett még egy lapáttal ez a hiszti is.

Apám nemrég felajánlotta, hogy elvisz Spanyolországba, ami önmagában szuper dolog lett volna, ha nem bújik meg mögötte az a csöppnyi kis elvárás, hogy közben pesztráljam az új nője kislányát. Úgyhogy nem a több mint tíz évvel ezelőtti ígéretét váltotta valóra megkésve, csak bébiszitter kellett neki. Eleinte még vissza is akartam utasítani az ajánlatot, de elég kecsegtetőnek tűnt, hogy minden költséget ő áll a tíz nap alatt, úgyhogy belementem. A kiscsajt meg vagy lepasszolom a szállodai animátoroknak, vagy jön velem, és csinálja, amit én akarok. Amúgy sem terveztem semmi különöset, csak heverni akartam a parton az árnyékban vagy a tengerben ázni. Ennyit bárki kibírhat.

Amikor felnéztem, három vizslató szempár szegeződött rám.

Gergő, a kvázi főnököm – övé a szalon, én pedig fizetek a helyemért – alig észrevehetően megcsóválta a fejét, aztán visszatért a munkájához. Tudtam, ő sosem fog beleszólni a magánéletembe, bár ez a jelenlegi helyzet kissé necces volt, mert a melót is érintette.

Zora enyhén szemrehányóan nézett még mindig, de ő sem szólalt meg. Még ha akart volna, sem kérdez semmit, mert amikor bekerült hozzánk, mi sem faggattuk miért jár állandóan hosszú ujjú cuccokban. Azóta kiderült, hogy a bal felkarján éktelenkedő hegeket takargatta, amiket kiskorában az apja rajta elnyomott cigarettái okoztak. Akárhányszor eszembe jut az a szemétláda, kedvem támad agyonverni – még jó, hogy fogalmam sincs, hol lakik. És az is jó, hogy Zora azóta kapott a barátjától egy gyönyörű főnix tetoválást, ami elfedi a hegeit, így búcsút intett a folytonos rejtőzködésnek, és egy kis önbizalmat is adott neki. Bár, ez utóbbit lehet inkább Nikónak köszönheti.

Adri viszont, ahogy vártam, nem hagyta szó nélkül az iménti jelenetet.

– Látod, mondtam én, hogy nem vezet semmi jóra, ha hetente mással kavarsz.

Karba tett kézzel állt a saját kis piercinges része előtt, és próbált szigorúan nézni, de ez nem igazán jött össze. Apró termetével, színes – most épp lila – végű hajával és bohókás ruháival egy cuki kis koboldra hasonlított, azok meg sosem tűnnek fenyegetőnek.

Széttártam a karom.

– Nem tudhattam, hogy kissé nem normális a csaj. Neki is elmondtam a szabályokat, ahogy mindenkinek – hárítottam.

Az összes csajnál azzal kezdtem, hogy maximum néhány kellemes órára számítsanak, ennél többre nem voltam hajlandó. A telefonszámokat is kitöröltem, amint elköszöntünk egymástól. Általában sikerült laza lányokat kifognom, de néha persze közbejöttek olyanok, akik azt hitték, velük majd máshogy lesz. Előfordult csúnya veszekedés is, olyankor egy rövid időre elment a kedvem a szórakozástól, de ez sosem tartott sokáig. Nehezen lehetett állandóan nemet mondani a finomabb vagy egyértelműbb nyomulásokra.

Gergőnek bezzeg nem akadt ezzel gondja. Valahogy olyan kisugárzással rendelkezett, amivel két pillantás után le tudta szerelni a csajokat, pedig többször voltam tanúja a próbálkozásoknak. Nem járt senkivel, mégsem kért a könnyű kalandokból.

Adri még tett egy apró kísérletet a meggyőzésemre, de hamar belátta, hogy továbbra sem értünk egyet ezzel kapcsolatban, úgyhogy szépen mindannyian visszatértünk a dolgunkhoz.

Hulla fáradtan indultam haza az esti plusz vendég után. Már csak pár nap maradt a nyaralásig, és tutira vettem, hogy az első két napban csak aludni fogok. Mire hazavergődtem, rendszerint csak arra volt energiám, hogy lezuhanyozzak és bedőljek az ágyba.

Általában még dumáltam egy sort anyával, meg néztem valami ismeretterjesztő marhaságot az öcsémmel, de a túlórák – meg persze a rohadt meleg – teljesen kikészítettek. A tetőtéri szobában vágni lehetett a fülledtséget. Se a ventilátor, se a nyitott ablak nem hozott enyhülést. Amint végignyúltam az ágyon egy szál bokszerben fürdés után, az izzadtság elkezdett kiütközni a halántékomon és a gerincem mentén. Legalább a vékony nedves réteg hűtött valamelyest. Így is zuhanyzással kezdtem a reggeleket.

Az indulás napján hajnalban kellett kelnem. Mire eljutott az agyamig a telefonom ébresztője, már három perce zenélt. Még jó, hogy a leghalkabbra állítottam, lehet anyáék már rég felébredtek volna rá. Ülő helyzetbe tornáztam magam, és ólomsúlyú végtagokkal próbáltam feltápászkodni. Nyújtózkodtam és a szememet dörzsöltem, hogy valamelyest magamhoz térjek. Szükségem volt egy kávéra.

Levánszorogtam a kis sorházi lakás szűk lépcsőjén, átléptem a két borzasztóan nyekergő fokot, nehogy felébresszem anyát meg a tesómat. A konyhában csak a kisebb, mosogató feletti neont kapcsoltam fel, mégis hunyorogtam egy sort, mire hozzászokott a szemem a világossághoz.

– Köszi, anya – motyogtam, amikor megláttam a bekészített kávét a főzőben.

– Szívesen – szólalt meg az említett a hátam mögött, amitől megugrottam.

A konyhaajtóban állt, és mosolyogva nézett. Fáradtnak tűnt, mégis felkelt miattam. Sötétszőke haja félig kibomlott az előző napi kontyából, kissé kopottas világoskék pizsamáját még tőlem kapta évekkel ezelőtt.

– Bakker, anya! Most már kávé sem kell – szorítottam a kezem a mellkasomra.

Nem voltam egy ijedős fajta, de így hajnalban egyáltalán nem számítottam társaságra. Anya a szája elé tette a kezét, hogy tompítsa a szívből jövő nevetést, aztán odalépett hozzám, lábujjhegyre emelkedett, és megölelgetett. Megszokásból hajoltam lejjebb, és hagytam magam pátyolgatni pár pillanat erejéig. Nyilvánosan sosem vallottam volna be, de tényleg jól esett a figyelme és a szeretete, nem számított, hogy lassan huszonegy leszek.

Az, hogy még mindig otthon laktam, nem csak nekem volt kényelmes, mert így anyának is tudtam segíteni, ha valamiért vigyázni kellett az öcsémre, vagy elvinni reggelente suliba. Robi még csak nyolc múlt, és amikor megszületett kifejezetten haragudtam rá. Az ő apja jelentett valamiféle apaképet nekem éveken keresztül, de amikor kiderült, hogy anya terhes lett, ő is lelépett, és magunkra maradtunk – megint. Utáltam a féltestvéremet, pedig akkor még csak nem is ismertem. Aztán ahogy elkezdett nőni és ragaszkodni hozzám, úgy fedeztem fel magamban, hogy felelősséget érzek iránta. Eltartott egy darabig, amíg ezt feldolgoztam, de azóta tudom, hogy bármit megtennék érte.

– Siess, nehogy elkéss! – noszogatott anya, miközben odalépett mellém.

Bekapcsolta a kávéfőzőt és levette a bögrémet a polcról.

Amíg a kávé lefőtt, visszasiettem az emeletre, összeszedtem a holmimat, aztán a lenti fürdőszobában igyekeztem emberi külsőt varázsolni magamnak. Két perc alatt eltüntettem a nagy bögre édesre cukrozott tejeskávét, felnyaláboltam a táskáimat, és mire a taxi megérkezett, már kint álltam a kapuban.

Egyetlen előnye volt a korai indulásnak: a kellemesen hűvös levegő, ami végre nem lékondiból jött.

Eleinte úgy terveztem, szundítok még egy rövidet a reptérig, de a kávé felébresztett, és az idegességem is előjött. A lábam folyamatosan járt. Fogalmam sem volt, mit fogok kezdeni egy ismeretlen kiscsajjal. Alapjáraton nem szerettem a gyerekeket, és Robi meg a keresztlányom kivételével inkább el is kerültem őket. Flóra még csak három éves, és valamiért úgy gondoltam, apám új nőjének a lánya talán idősebb lehet valamivel. Igaz, hogy mindig magánál jóval fiatalabb nőket szedett össze, de őt ismerve, nem vállalt volna be egy ilyen kicsi gyereket. Velem sem tudott soha mit kezdeni.

Elkeseredetten húztam el a számat. Sosem viselkedett igazán apaként, csak akkor töltött időt velem, ha muszájnak látta. Ezt akartam én veszettül elkerülni. Ezért nem kellett normális kapcsolat. Apám túl fiatalon kötelezte el magát anyának, aminek aztán meg is lett az eredménye. Alig volt otthon, egyre-másra csalta anyát, aztán végül lelépett.

Mire a taxi megállt a terminál előtt, kellőképpen kiakadtam. Nem igazán akartam sem apámmal lenni, sem egy vadidegen kölyköt pesztrálni, de vissza sem akartam fordulni. Végtére is, tíz éve vártam ezt a nyaralást.

Már világosodott az ég alja, de a terminál körüli fényáradat még így is hunyorgásra késztetett. Egy enyhe szellő megcirógatta a tarkómon felnyírt hajamat, amitől végigfutott rajtam a kellemes borzongás. Elismételtem magamban háromszor, hogy igenis jól fogom érezni magam, a vállamra vettem a hátizsákomat és felnyaláboltam a sporttáskám. Határozottan indultam el befelé, de pár lépés után meg is torpantam. Lassan végigjárattam a szemem az embereken, és egyből ki is szúrtam apám alakját, aki fél fejjel mindenki más fölé magasodott. Tőle örököltem a magasságomat, meg minden egyebet a szemem színén kívül – legalábbis anya szerint. Én nehezen ismertem magamra az enyhén pocakosodó és ezt gyúrással kompenzáló apámban. Reméltem, a későbbiekben sem fogok jobban hasonlítani rá.

Mellette, nekem háttal ácsorgott egy csaj, valószínűleg a nője lehetett. Vonakodva indultam feléjük, felkészítettem magam egy bájcsevejre. A csaj egyszerű farmer sortot és vékony pántos felsőt viselt. Szokatlan választás, tekintve, hogy apám mindig ennél kihívóbban öltözködő nőket szedett össze. Aztán felbukkant mellettük egy kinézetre sémába passzoló nő, aki viszont nagyjából apám korosztályának tűnt. Totál összezavarodtam, mire odaértem hozzájuk. Hát még, amikor megláttam az addig háttal álló csajt! Hiszen volt vagy tizenhat éves!

– De hisz nem is kislány! – fakadtam ki köszönés helyett.

Apám szemöldökráncolva nézett rám, a nő értetlenül, a csaj pedig úgy, mint aki legszívesebben ott helyben leütne. Remek kezdet.

Júlia

– Micsoda elmés megállapítás – morogtam az orrom alatt.

Gondolatban hozzátettem, hogy „seggfej”, de kimondani nem akartam, azonban a srác arckifejezéséből ítélve simán levágta, mi jár a fejemben. Szuper.

Amikor felbukkant mellettem, egy rövid pillanatra még meg is könnyebbültem, mert rosszabbra számítottam. Zsoltból kiindulva egy jellegtelen, menő cuccokban flangáló, beképzelt ficsúrt vártam, de a srác minden volt, csak menő és jellegtelen nem. Magas volt és vékony, bár a póló alól kikandikáló felkarja izmosnak látszott. És mintha valami tetoválás is megbújt volna a póló ujja alatt. A lábszárán vegyes mintákat láttam, alig tudtam őket kivenni, de egy gyalogkakukkos prérifarkast határozottan felfedeztem. Mindene feketében pompázott: az egyszerű pólója, a szaggatott aljú farmer sortja, a két táskája meg a Converse is. Na meg a homlokába hulló haja. Csak a szeme ragyogott kéken az enyhén sápadt arcában, de az aztán annyira világított, mintha képes lenne fényt kibocsátani. Egy röpke másodpercig el is ámultam ezen a hihetetlen kéken, de aztán megszólalt, és összeomlott a pozitív kép, mint a homokvár, amit elmos egy nagyobb hullám.

Zsolt zavaros magyarázkodást produkált, miszerint neki én még kislány vagyok, hiába, hogy mindjárt töltöm a tizennyolcat. Na, persze. A szememet forgattam, amíg anya olvadozva pislogott az ipsére. Anyám úgy viselkedett, amióta Zsolt bekerült az életébe, mint egy rózsaszín ködben úszkáló tinilány. Inkább elfordultam, mert nem igazán bírtam elviselni a szerelmes pillantásait.

Szembe találtam magam Zsolt fiával, aki sandán méregette az anyámmal bájolgó apját. Jesszus, ez milyen rosszul hangzik! A srác enyhén sokkos arckifejezéssel csúsztatta le a válláról az utazózsákja pántját és hangos csattanással a földre ejtette a táskát.

Zsolt hevenyészett bemutatására visszakaptam feléjük a fejem, és azonnal kijavítottam, amint kiejtette a nevemet.

– Lia – közöltem Szabival tárgyilagosan, mire anya csalódottan felsóhajtott és megcsóválta a fejét.

Utáltam a nevemet, de csak apa, a nagyi, meg Szilvi, a legjobb barátnőm hívtak úgy, ahogy nekem tetszett. Reméltem, Szabi veszi az adást, és Liának hív majd. De mondjuk azzal sem lett volna bajom, ha nem szólít sehogy.

Anya szemrehányó tekintete miatt ismét félfordulatot tettem, és a körülöttünk nyüzsgő embereket kezdtem pásztázni. Az egyenletes duruzsolásba néha belevegyült egy-egy gyerek kacagása vagy fáradt nyöszörgése. Jó pár kisgyerekes családot láttam, őket figyeltem. Elmosolyodtam, amikor egy négyéves forma testvérpár elszaladt mellettem. Anyukájuk fáradtan indult utánuk, úgyhogy, amikor újra mellém értek, játékosan elálltam az útjukat, így hamarabb visszakerültek a szüleikhez. Imádtam a gyerekeket, ezért is akartam óvónő lenni. De ezt a világért ki nem mondtam volna hangosan. Egyfelől azért, mert anya úgyis csak lenézően közölné, hogy az nem is igazi munka, mert nem lehet vele „rendesen” keresni, másfelől pedig azért, mert az utóbbi években, ha hangosan kimondtam, hogy mit szeretnék, az sosem jött össze.

A nyaralás is egy jó példa erre. Évek óta mondom anyának, hogy menjünk el valahova nyaralni, de mindig akadt kifogása. Bezzeg, amikor Zsolt elkezdte fűzni, hogy vegyen ki másfél hét szabadságot, és menjünk el nyaralni, akkor azonnal hajlott rá. Óvatosan megjegyeztem, hogy anya régebben meg akarta nézni Barcelonát. Az említett erre szemöldök ráncolva nézett rám, azon agyalt, mikor mondhatott ilyet. Természetesen soha. Én viszont ezer éve szerettem volna megnézni a katalán fővárost, amióta láttam róla egy dokumentumfilmet a tévében. De persze, ha ezt így kijelentem, akkor anya tuti azonnal egy kazal ellenérvet felhozott volna, és valami hót unalmas tengerparton kötünk ki, ahol csak napozni meg fürdeni lehet. Így viszont Zsolt felvillanyozódott, és onnantól csakis Barcelonáról beszélt. Nehezen rejtettem el a mosolyomat, akárhányszor csak szóba került a város, de azért féltem, hogy anya mégiscsak megvétózza a dolgot, úgyhogy igyekeztem úgy tenni, mint akit hidegen hagy az egész.

Kinyitották a beszállókaput, ideje volt visszatérni anyámékhoz. Ahogy közelebb léptem, elkaptam Szabi kutató pillantását. Valószínűleg az egész korábbi fogócskázós jelenetet figyelemmel kísérte. Anya bezzeg felém sem nézett.

Megragadtam a rikító rózsaszín bőröndöm fogantyúját, és feszülten vártam, hogy végre mi is elinduljunk. Szabi egyszerű fekete sporttáskája kilógott a mi keményfedelű, számzáras bőröndjeink közül. Látszott, hogy nem sűrűn utazik. Ő is végigfuttatta a tekintetét a csomagjainkon, aztán a többi utas felé nézelődött. Idegesen beletúrt a hajába, és ettől feltűnt oldalt felnyírt frizurája, ami, talán ha fél centis lehet, és csak a feje tetején hosszú annyira, hogy majdnem a szemébe lóg. A tenyerembe kúszó bizsergés egy pillanatra elterelte a figyelmemet a türelmetlenségemről. Megmagyarázhatatlan hülyeségtől vezérelve meg akartam érinteni a haját.

Gyorsan elkaptam a tekintetem, de fél szemmel így is láttam, hogy leguggolt, valamit matatott a sporttáskában, aztán meg a hátizsákjával vacakolt, végül valamelyest megnyugodva egyenesedett fel. Beállt mögénk a sorba, és végre elindulhattunk a repülő felé.

Lábammal doboltam a padlón, legalább ennyi mozgás jutott, mert legszívesebben szaladtam volna. Imádtam repülni, és alig vártam, hogy végre felszálljunk. Évente legalább egyszer kiutaztam apához Németországba – oda költözött a válás után –, és mindig a repülés maga volt az utazás egyik legjobb része. Zsongott a fejem, mintha a kávéfőző végtelenítve darálná a friss kávét közvetlenül a fülem mellett. Alapjáraton utáltam ezt a hangot, mert állandóan arra keltem, ahogy anya reggelente kávét darált a csili-vili főzőjén, de most még ez sem zavart. Szinte bármit elviseltem volna, csak haladjunk már, és legyek végre Barcelonában.

A repülőre lépve megcsapott az a furcsa illat-keverék, amit minden gépen érzek. Hiába van a levegőztetés, nem tudja kiűzni az utasok szagát, a parfümöket, az ételeket, meg a fene tudja mi egyebet még.

Anyáék rendezték, hogy ki hova üljön, így Szabi mellé kerültem, de legalább anyáék előttünk ültek, így nem kellett úgy éreznem magam, mintha végig rajtam tartaná a szemét. Bevágódtam az ablak melletti ülésre, előszedtem a fejhallgatómat és a mobilomat, hogy keressek valami zenét, ami legalább egy kicsit segít türelmesen kivárni az indulást.

Valaki megkocogtatta a térdem. Mérgesen fordítottam előre a fejem, és már épp le akartam üvölteni Szabi fejét a kéretlen érintésért, de anyám lesett hátra rám a két ülés között.

– A gépen nem szabad mobilozni!

Megforgattam a szemem.

– Repülő üzemmódban van – magyaráztam, mint egy hülyének.

Erre összeráncolt szemöldökkel nézett rám, de Zsolt magára vonta a figyelmét, és valószínűleg elmagyarázta neki, hogy miről is dumáltam. Legalább ennyi hasznát láttam az ürgének.

Egyre feszültebben keresgéltem a zenéim között, a telefon átmelegedett a tenyeremben, de még mindig csak a számat húztam az összes dalra, pedig a kedvencem volt mindegyik. Jelenleg azonban csak a felszállás tudott volna megnyugtatni.

A karfára tettem a kezem, de nem figyeltem, hogy Szabi karja már ott pihen. A pillanat töredékéig rajta hagytam a tenyeremet jéghideg kézfején. Mire kinyitotta a szemét és furcsállóan rám nézett, addigra újra az ölemben hevert a kezem. A szívem viszont mintha félrevert volna néhányat. Az ujjaim megrándultak, mert ismét hozzá akartam érni, és meg akartam szorítani a kezét, hogy megnyugtassam.

Szemmel láthatóan rettegett. Amúgy is világos arca fakóbbnak tűnt, a száját – aminek a csücskei alapjáraton enyhén felfelé görbültek – vékony vonallá préselte össze, és továbbra is úgy szorította a karfát, mintha az élete múlna rajta. Úgy éreztem, mondanom kéne valamit, de aztán visszafogtam magam. Egyrészt, újra becsukta a szemét és hátrahajtotta a fejét, másrészt pedig, ő nem egy kiskölyök, akinek megnyugtatásra van szüksége. Felnőtt ember. Oldja meg magának. Azért persze néha rápillantottam, de a levegővételen kívül meg sem moccant.

– Menjünk már! – dünnyögtem magam elé.

Tíz perce fel kellett volna szállnunk, és épp semmi türelmem nem maradt. Amint rájöttem, hogy nem csak magamban méltatlankodtam, Szabi felé pillantottam, vajon meghallotta-e. A szeme sarkából fürkészett, és amikor észrevette, hogy nézem, megemelte a bal szemöldökét, de úgy, hogy végre értelmet nyert a „homloka közepéig szaladt” kifejezés.

– Mi van? Csak unom a várakozást – mordultam rá, aztán végre feltettem a fejhallgatót, és benyomtam az összes zene keverését, nem vesződtem a válogatással.

Két számmal később végre kigyulladt az öv becsatolására felszólító jelzés, megjelent a légiutas kísérő, lenyomta a szokásos jelbeszédes mókát, aztán felpörögtek a hajtóművek, én pedig lehunyt szemmel és fülig érő szájjal fogadtam az ülésbe préselő gyorsulást. Imádtam a felszállást. Volt abban valami lenyűgöző, hogy egy hatalmas monstrum gond nélkül a levegőbe emelkedik. Az adrenalin felgyorsította a szívverésemet, és ettől a levegőt is szaporábban kapkodtam. Túl hamar véget ért az élmény, a gép egyenesbe állt, és kikapcsolhattam az övemet.

Szabira néztem, aki még mindig a karfát szorongatta, és bizalmatlanul méregette a folyosón nyugodtan végigsétáló stewardesst.

– Lazíts már! Még egy gép sem maradt a levegőben – vigyorogtam rá levéve a fejhallgatómat.

Amint végiggondolta, mit is mondtam, átsuhant az arcán a halálfélelem.

– Baromi vicces vagy – morogta az orra alatt, de azért erőt vett magán és kikapcsolta az övét.

Elfordítottam a légkondi fúvókáját, hogy ne pont az arcomba fújjon és igyekeztem kényelembe helyezni magam.

Néhány utas már megcélozta a vécét, a reptéren szaladgáló két gyerek itt is megpróbált meglépni a szülők elől, de ők bevetették a tabletes mesenézést, így sikerült őket maradásra bírni. A gép zsongott a halkabb és hangosabb beszélgetésektől, úgyhogy visszamenekültem a zenéim nyugalmába.

A jobbomon ülő Szabit viszont nem tudtam kizárni a gondolataimból. Néha úgy éreztem, figyel, de amikor felé sandítottam, nem láttam semmit, ami erre utalt volna. Mozgolódására felé fordultam, de szerencsére nem lett rosszul, csak ő is úgy döntött, zenét hallgat. Elkaptam a felismerést a pillantásában, amikor a fejhallgatómra nézett. Ugyanaz a márka volt, csak az enyém egy fokkal fejlettebb – és persze drágább – verzió. Apa ajándéka. Mint szinte minden, amit szeretek.

Ő megveszi nekem azokat a dolgokat, amikre vágyom, és nem erőlteti rám azt, amire szerinte szükségem van. Nem úgy, mint anya. Na, neki aztán mondhatom, hogy milyen ruhákat vagy berendezést szeretnék a szobámba. Vagy nem érdekli, vagy nem ért egyet vele, és akkor azt veszi meg, amit szerinte kéne.

Legutóbb tegnap borított ki, amikor beállított egy bikinivel, pedig tudja, hogy rühellem a kétrészes fürdőruhákat. Ahogy mindent, ami többet mutat belőlem, mint amit én mutatni akarok. De anya szerint szép vagyok, és csinosabban kéne öltöznöm. Egyik állításával sem értettem egyet soha. Nem érzem jól magam a túl szűk vagy túl kihívó cuccokban.

Tavaly egyszer azért megpróbáltam a kedvére tenni, és az általa választott ruhákban mentem suliba. Kicsit kivágottabb, mintás felsőt, térd fölé érő szoknyát, meg magasszárú csizmát vettem fel, és még ki is sminkeltem magam. Anya reggel nem győzött álmélkodni, én meg hiába éreztem magam vacakul, örültem, hogy legalább egy csepp elismerés megcsillant a tekintetében.

Örömöm addig tartott, amíg be nem léptem az osztályba. A lányok kiszúrták, hogy máshogy öltöztem fel, és a nagy bámulástól a fiúk is figyelni kezdtek, aztán jöttek az elmés megjegyzések: „Jé, a Szalai is nőből van!” Meg a többi hasonló kedvesség. Úgy éreztem magam, mint egy kirakati bábu vagy egy darab hús. A két legbunkóbb hülye annyira csorgatta a nyálát, hogy a csajok egy része már kezdett szúrós szemmel méregetni. Elképzelni sem tudtam, hogy nekik miért jó, ha minden nap ilyen pillantásokat kapnak. Miért élvezik, hogy csak az számít, ahogy kinéznek?

– Mi történt? – kérdezte Szilvi, amikor leültem mellé.

Ő tudta, hogy magamtól soha nem vásárolnék ilyen cuccokat.

– Meg akartam mutatni anyának, hogy így is ki tudok nézni – vontam vállat. – De nem sok értelme volt.

Kivett a táskájából egy vékony kardigánt, és a kezembe nyomta, én meg hálásan belebújtam. Innentől kezdve visszatértem a farmer, sportcipő és egyszerű felső összeállításaimhoz, és sokkal jobban éreztem magam. Eltekintve anya csalódott arcától, amivel másnap reggel szembesültem. El akartam mondani neki, milyen volt előző nap a szerinte csini cuccokban flangálni, de elfordult, mire összeszedtem a gondolataimat, úgyhogy hagytam a fenébe az egészet.

Vettem egy mély levegőt, mielőtt az emlék hatására idióta módon elsírom magam, és kerestem magamnak egy olyan számot, ami jobban passzol a hangulatomhoz. A Bad Wolves Zombie feldolgozása pont megfelelt.

Valamikor elszunyókálhattam, mert arra ébredtem, hogy Szabi óvatosan megböködi a vállam. Pár pislantással magamhoz tértem, és levettem a fülest.

– Mindjárt leszállunk – mutatott Szabi az öv bekacsolását jelző fényre.

Azonnal felegyenesedtem és az ablakhoz nyomtam az orromat. A szívem ezerrel kezdett verni a mellkasomban miközben próbáltam kiszúrni az alattunk alig látszó városban bármi ismerős épületet. Kapkodva elpakoltam a cuccaimat, bekapcsoltam az övet, aztán csak vártam. Óráknak tűnt az a rövid idő, amíg végre földet értünk. Most még Szabi halálra vált arca sem igazán izgatott.

A rövid döccenés után legszívesebben azonnal felpattantam volna, de még meg kellett várni, amíg a gép csigatempóban a kijelölt helyére gördül. Közben a hangszórókon keresztül a kapitány enyhén recsegő hangon megköszönte, hogy velük utaztunk, én meg majdnem közöltem vele, hogy ne pofázzon, hanem haladjon tempósabban.

Ujjaimmal a térdemen doboltam, és amint a gép megállt, fel is ugrottam. Anyáék persze még csak ekkor kezdtek szedelőzködni. Jellemző. Ők baromira ráérnek.

Az emberek fele már menetkészen állt, mint én, a másik részük anyáékhoz hasonlóan pepecselt a cuccaival.

Szabi is felállt, a hátára vette a táskáját, de előtte hátranézett, nehogy megüssön vele. Máskor talán értékeltem volna a figyelmességét, de jelenleg csak az izgatott, hogy minél hamarabb lejussak a repülőről. Szabi kilépett a folyósóra, amint az szabad lett, én pedig türelmetlenül követtem.

Anya utánunk szólt, hogy várjuk meg őket, de persze nem állhattuk el a folyosót – meg nem is akartam egy percet sem tovább a repülőn rostokolni.

Amint kiléptem a gép ajtaján megcsapott a forró, enyhén só illatú levegő, a szám pedig a fülemig szaladt. Végre itt voltam!