Ludányi Bettina : Az ​egyetlen menedék

Ludányi Bettina

Az ​egyetlen menedék

Egy regény az újrakezdésről és a félelmek leküzdéséről

„Tudod milyen rettegve a párnára hajtani a fejed? Sikoltozva felébredni az éjszaka közepén?

Anabelle Wilson tudja. A támadás óta csupán árnyéka egykori önmagának. Kétségbeesetten próbál felejteni, de a torkában lüktető félelem és a szeme előtt villogó képek arról a borzalmas éjszakáról nem engedik továbblépni. Senki nem tudja, mi állhat a támadás hátterében. Anabelle-t nem hagyják nyugodni a fejében kavargó kérdések, de amikor feltűnik egy ismeretlen, feketébe öltözött férfi a lakása előtt, már tudja, hogy valódi célponttá vált.

Egyetlen ember van csupán, aki képes megadni a biztonságot, aki mellett megnyugszik, és akinek az érintése képes elvenni a borzalmas emlékeket. Nathaniel Clark nyomozó már évek óta bezárta szívét, de Ana közelsége és személye újra életre hívja lelkében a szerelmet.”

Írta: Ludányi Bettina

Kiadó: Colorcom Kiadó

Kiadási év: 2017

Az író szerzői oldala: Írók között - Ludányi Bettina írói oldala

Rendelhető: https://shop.colorcom.hu/termek/az-egyetlen-menedek/

Ez volt az első könyvem Ludányi Bettinától. Még tavaly kaptam meg, de egyéb körülményeknek köszönhetően félre kellett tennem. Pár hete ismét elővettem, és azt kell írnom, sokkal jobban tetszett, mint első olvasásra.

A borítója ránézésre megfogott, mert van benne valami, ami felkelti az ember figyelmét. Egyáltalán nem zsúfolt, és a fekete az egyik kedvenc színem. Szép, figyelemfelkeltő, bár eléggé sugallja, hogy az olvasó nem egy könnyed romantikus regényben fog elmerülni, ha leveszi a polcról. A másik kedvencem a könyvhöz készült könyvjelző volt. Gyönyörű, ötletes és igényes, mint a borító.

Furán hangzik, de én már ezek miatt beleszerettem, mielőtt még belekezdtem volna az olvasásba.

Na, de jöjjön maga a tartalom, ha már a külsőjéről meséltem!

Figyelem!!

Cselekményleírást tartalmazhat!!

„A kihallgatószoba sivár volt és egyhangú.”

A történet a fiatal, sikeres írónőről, Anabelle Wilson karakteréről szól, akit megtámadnak, amikor hazafelé tart egy rendezvényről.

Amikor legelőször olvastam a történetet, akkoriban én is sokat jártam haza sötétben, és néha bennem is ott volt a para, hogy ugyanúgy járok, mint Ana. Talán emiatt is tettem félre, mert nagyon jól megírt az a jelenet, illetve a következménye. Tetszettek Anabelle érzései, gondolatai. Már szinte olyan érzésem volt, mintha velem történt volna meg mindaz, amin ő ment keresztül. Teljesen át tudtam érezni a fájdalmát, és vele együtt a szenvedését is.

„Nem voltam önmagam, csupán egy lélek nélküli porhüvely.”

Anabelle számára a gyermekkor sem volt könnyű: egy alkoholista apa és egy gyenge, elnyomott édesanya mellett kellett felnőnie. Egyedüli mentsvára a fiatalon elvesztett nővére lett, aki mindenben támogatta és segítette őt, amikor érzelmi támogatásra szorult. Ezt a szerepet évekkel később Sarah nevű barátnője vette át, aki a maga módján mellette állt a támadást követő nehéz időkben is. Ahogy a címben, pontosabban a cím alatti alcímnél olvasható szöveg is sugallja, ez a történet az újrakezdést tárja elénk egy borzalmas gyerekkor után. A félelmek leküzdése is hamar felszínre tör az eseményeket követően. Ana teljesen megváltozik, mint a hasonló borzalmakat megélt áldozatok többsége. Pánikrohamok gyötrik, képtelen a munkájára koncentrálni, és még a lakását is csak nehezen tudja elhagyni a barátnőjével. Ez hihetően átjött. Viszont az idő múlásával a lány minden erejét összeszedi, és újra elkezd élni, már amennyire képes rá. Itt nagyon örültem, hogy Sarah nem hagyta őt, hanem mellette maradt. Az ügyeletes legjobb barátnőt előtte nem bírtam, mert irritált a megjelenése, viszont az események előre haladásával együtt megkedveltem. Azt viszont negatívumként kell felhoznom, hogy egy bizonyos pontig semmi sem történt benne, csak arról olvashattunk, mennyire rossz Anának, vagy a szerelmi száláról.

„Összezavart a saját testem reakciója, de az is, amit az ő tekintetében véltem felfedezni.”

Már a könyv elején színre lép a mi dögös nyomozónk: Nathaniel Clark. Bevallom őszintén, nekem picit gyanús volt. Ha nem jöttem volna rá az eredeti elkövető személyére, akkor simán gondolhattam volna, hogy ő áll a dolgok mögött. Ebből a regényben adódik egy kisebb félreértés, de nem lövöm le, hogy mi. Visszakanyarodva Nathanielhez: nagyon hamar megkedveltem őt. Szerintem az írónőnek ő lett a legjobb karaktere, és még Anabelle-t is felülmúlta, mivel kidolgozottabbnak hatott, mint a védence. Nate vezette a nyomozást Anabelle ügyében. Annyira tetszett, ahogy forrt köztük a levegő, és érezhető volt a kémia. Már nagyon vártam, mikor jönnek össze. Igen, csak ezen szál picit elvonta a figyelmemet arról, amit igazán fontosnak tartottam volna. Egy bizonyos pontig tényleg mindent maga mögé tudott taszítani a kettejük érzelmi hulláma, míg nem vált komolyabbá az ügy.

Az igazat megvallva, nekem több gyanús személy is lett volna, amíg ki nem derült a valódi tettes kiléte. Engem nem lepett meg a végső elkövető, mert itt-ott voltak rá utaló rejtett jelek, és nagy Agatha-fanatikusként már meg tanultam rájuk figyelni. Ha mindezt félretettem volna, akkor számomra Nate is gyanús lehetett volna, de ezt az ötletet hamar el tudtam vetni. Egyszóval annyit elárulhatok, hogy nem a dögös nyomozó úr a bűnös. Maximum abban, hogy ellopta az én szívemet is.

Amikor végleg rájöttem, onnantól számomra az ok volt a legnagyobb kérdés. A válaszban nem csalódtam, bár kicsit több időt is fordíthatott volna rá a szerző.

Kedvenc idézetem: „Írónak lenni egyszerre kétségbeejtő és felemelő érzés. Kétségbeejtő, mert megmutatod a világnak az igazi arcodat és felemelő, mert minden egyes érzést ki tudtál adni magadból.” - Anabelle Wilson"

Ami tetszett: A karaktereket egyértelműen megkedveltem. Nate Clark nyomozó nagyon jó könyves álompasi lett, és szerintem nem csak nekem, hanem más számára is szimpatikus lesz.

Az írással kapcsolatos szavak, illetve minden, ami róla szólt, még jobban közelebb hozta a történetet a szívemhez. Bennem is hasonló gondolatok merültek fel, így remek érzés volt róla olvasni.

Ami nem tetszett: Utálom a Colorcom könyveknél a már szinte összefolyó mondatokat. Először egy másik szerző könyvénél figyeltem fel rá, de itt is nagyon zavaró volt, hogy lapspórolásból, vagy nem tudom miért, de szinte össze lettek nyomorítva egymással a betűk. Erről persze nem az írónő tehet, hanem az akkori kiadó.

Összeségében kíváncsi vagyok, hogy a többi könyvével Bettina képes-e megugrani azt a szintet, amit az Egyetlen menedékkel megalkotott.