Krencz Nóra : A ​követ beleolvasó

Krencz Nóra

A követ

  

ISBN 978-615-00-1029-8  

Korrektúra: Szabó Borka

                                                                2017    

                                             

 Első rész

 

1. Véletlen

 

A víztükrön megcsillant a napfény, és mosoly kúszott a lány arcára. Kettesben, egymásba feledkezve nézték a távoli sziget élénk zöldjét és a tenger folyton mocorgó hullámainak kékjét. A fiú összefűzte az ujjait az övével, majd csókot nyomott a lány szabadon hagyott nyakára. 

A kellemes, enyhe tavaszi napon egyikük sem volt túlöltözve. Ráadásul fűtötte őket a szerelem, így nem igényelték a meleg ruházatot.

–                    Egész nap itt tudnék lenni. Semmi nem ér fel ezzel a látvánnyal – mondta a lány.

–                    Te még szebb vagy – kontrázott a fiú, és a mutatóujjára csavarta kedvese sötétbarna hajának egyik fürtjét.

A lány szíve megdobbant, és még szélesebben mosolygott.

– Én is kaphatok? – kérdezte a fiú, és a hangja kissé közömbössé vált.

A lány felvonta a szemöldökét, annyira különösnek tartotta a kérdést és a gyors hangulatváltozást.

–  Tessék? – hajolt közelebb.

–  Csak azt kérdeztem, én is kaphatok-e? Tudod, az újságból, amit a kezedben szorongatsz. Meg akarom nézni az aktuális akciókat.

Livly felocsúdott a képzelgésből, de szüksége volt néhány másodpercre, hogy felfogja a vele szemben álló, türelmetlen tekintetű férfi szavainak értelmét. 

–  Öö… Persze – hebegett, és odaadta a reklámújságot. 

–  Igazán köszönöm! – morogta a férfi és elvette tőle, majd hátat fordított neki.

Livly kifújta a benntartott levegőt, és megpróbálta feldolgozni a tényt, hogy a gyönyörű jelenet a jóképű és kedves fiúval csak ábrándképnek bizonyult. A szeme elé táruló koszos kikötő viszont nagyon is valóság volt, és visszatérve az álomvilágból, már a tengert sem látta szépnek.

Hetekkel ezelőtt vállalt munkát a kikötő szupermarketében, mert nagyon kellett a pénz, de a helyzet nem alakult fényesen. Végül nem oda került, ahová szeretett volna. A kezébe nyomtak egy halom szórólapot, és kiküldték a partra az emberek közé.

Egy idő után unalmasak és egyhangúak lettek a napjai, így fordulhatott elő, hogy az eseménytelen pillanatokat képzelgéssel töltötte.

Néhány napja még volt barátja, de erre nem akart gondolni, mert túl friss volt a csalódás. Akárhányszor felidézte a fiú arcát, mindig belemart az emlék, ahogy elfordult tőle, és odavetette, hogy ennyi volt.

A lány túl sokat adott neki magából, hogy csak úgy egyszerűen el tudja feledni a vele töltött időt.

Egy ilyen háttértörténet adta meg az alaphangulatot a munkához azon a napon, ezért minél hamarabb túl akart lenni rajta.

Nem mintha otthon jobb lett volna.

Mindössze néhány hónapja költözött el az intézetből, miután betöltötte a húszat. Ólomsúllyal nyomta a vállát a bérelt lakás kongó üressége. Hozzászokott már a folytonos gyerekzsivajhoz.

Egész életében volt társasága. Nagykorúsága hozta magával az állandó magányt is.

Amióta az eszét tudta, nem volt családja. Alkoholista apjától öt éves korában szabadították meg, azóta élt a belforali intézetben. A szívének legkedvesebb nevelőjét, Riarát avatta be minden gondjába. A nő töltötte be a lelkében tátongó űr egy részét.

A költözés óta időnként visszajárt látogatóba, s hetente egyszer Riara ment el hozzá, hogy biztos legyen benne, Livly nem szenved hiányt semmiben. A háttérből próbálta irányítgatni a lányt, de neki is volt saját családja, így csak csekély figyelmet tudott a lányra fordítani.

A munkás hétköznapok rémesen lassan teltek el, és ettől Livly szürkébbnek látta a világot. Fogalma sem volt, hogy mitől lehetne jobb egyik nap a másiknál. Mind ugyanúgy kezdődött, és ugyanúgy ért véget.

A Nap nyugat felé mozdult, és Livly kezéből addigra elfogyott az újság. A főnöke elérkezettnek látta az időt, hogy hazaküldje, mert nem tudott már feladatot adni neki.

Livly fellélegzett. Ez volt az egyetlen olyan mozzanat, ami egy kis örömöt ébresztett a szívében. Legalább a délutánját szabaddá tették. Vállára kapta a táskáját, és útnak eredt a belváros felé.

Belforal volt Moreen legnagyobb kikötővárosa, ezért gyakori látványnak számított a sok bámészkodó turista a tengerparttal párhuzamosan épült hosszú házsorok előtt. Térképpel a kezükben sétálgattak az utcákon, és furcsábbnál furcsább nyelveken beszélgettek.

Az oddseni és werteli városnézőket meg tudta különböztetni egymástól, mert ugyan egy nyelvet beszéltek a moreeniekkel, mindnek egész más hangzása volt. A werteliek ejtették a legízesebben a szavakat. Livly csak akkor értette meg őket, ha nagyon odafigyelt.

Nem lepődött meg azon, hogy Belforal mennyire vonzza a külföldieket. Ő is mindig rácsodálkozott az óváros ódon szépségére, és büszkén dagadt a keble a tudattól, hogy a történelmét is jól ismeri. Az volt az egyetlen igazán fontos dolog a számára. Imádott elmerülni a régi történetekben, és kíváncsivá tették a múltban rejlő érdekességek. Belforal épületei már évszázadokkal azelőtt is a helyükön álltak, és a városvezetés gondosságának hála, megőrizték az utókornak.

Befordult egy szűk utcába, ami a kikötőből a központba, a régi vásártérre vezetett. Ott még néhány évtizeddel Livly születése előtt is piac volt, de időközben az egészet átépítették, és egy hatalmas szökőkút került a helyére. A szélén gyakran a gyerekek, a kamaszok és az andalgó párocskák ücsörögtek

Livly megállt egy pillanatra, hátha felfedez pár ismerős arcot a téren. A szökőkútból egy vízsugár száguldott a magasba, és a lány arcát cseppek permetezték. Az intézet neveltjei szívesen kijártak ide közösségi életet élni, ezért feltételezte, hogy összefuthat a társaság egy részével.

Nem talált ott senkit a barátai közül, de azért letelepedett a szökőkút szélére, a régi hercegi palota előtt. Egy fiatalokból álló csapat beszélgetése ütötte meg a fülét. Látszott rajtuk, hogy nem idevalósiak. Elámulva gyönyörködtek az impozáns épületben.

Livly is felpillantott a díszes homlokzatra. Nem álltak messze tőle, minden szavukat hallotta.

–  Ez a városháza? – kérdezte az egyik lány.

–  Úgy tűnik – válaszolt a mellette álló fiú.

A lány egy brosúrát tartott a kezében, és felolvasta a palotáról szóló részt a többieknek.

–  I. Corinna királynő építtette gyermekének, Izmina hercegnőnek, az északi Volaron tartományból származó herceggel, Edmonddal kötött házassága alkalmából. A hercegnő szerette a tengert, és élete során hosszú időt töltött Belforalban a férje nélkül.

Livly ismerte ezt a brosúrát. Egy ideig abban a nyomdában dolgozott, ahol ezeket nyomtatták. Már kívülről fújta a szöveget. Állt még benne néhány mondat az épület stílusáról, a tervezőjéről, s hogy hányszor és miként újították fel és alakították át az idők során.

Ezeket a lány nem olvasta fel hangosan.

Livly ennél sokkal többet tudott a palotáról és Izmina hercegnőről. Kihasználta hát, hogy olyanokkal sodorta össze a sors, akiket érdekelhettek a részletek. A lány mellé lépett, és a brosúrára mutatott.

–  Ez szinte semmit nem ér – mondta.

A lány megilletődött, majd lassan elmosolyodott.

– Miért? – kérdezte.

A csoport többi tagja is Livlyre nézett.

–  Az ilyen kiadványokból nagyon kevés derül ki az uralkodócsalád valódi életéről. Sajnos, amióta ez az épület városháza lett, nem nagyon avatják be az idelátogatókat a város múltjába. Van ugyan egy tárlat ott, a szemközti épületben a dinasztia utolsó tagjairól, de a régiekről alig esik szó.

–  Ez valóban sajnálatos – állapította meg az egyik fiú, és enyhén közelebb mozdult Livlyhez. – Te itt élsz?

–  Igen – Livly hangyányit hátrébb lépett.

–  Akár mesélhetnél is nekünk, ha időd engedi. Tarts velünk! Abba a kávézóba készültünk.

Mutatott a tér túloldala felé, ahol Niclore cukrászdája állt. Nic is az intézetben nőtt fel, de ő idősebb volt Livlynél, és már évek óta a vállalkozásában dolgozott.

–  Rendben – bólintott rá az ajánlatra, hiszen tengernyi ideje volt.

Gyors bemutatkozás után, velük együtt indult el Niclorehoz, aki épp a kültéri asztaloknál szolgált fel. Amikor meglátta, hogy Livly közeledik felé, elmosolyodott.

–  Nahát! Végre erre kanyarodtál. Már hiányoltalak.

–  Szervusz, Nic! Sok dolgom volt.

–  Na, persze! – fonta össze a karját maga előtt, de nem volt mérges. – Most is alig látszol ki belőle.

–  Hoztam neked néhány vendéget. Kaphatunk egy szabad asztalt?

Niclore egy többszemélyes sarokasztalhoz vezette a társaságot. Livlyt az asztalfőre ültették, hogy mindenki lássa őt. A fiú, aki meghívta, és akiről kiderült, hogy Chrest a neve, mellette foglalt helyet.

Kávét és süteményt rendeltek maguknak, és közben élénken beszélgettek. Miután Nic kihozta a rendelést, érdeklődőn néztek Livlyre.

–  Sokat olvastam, és sok helyi lakossal beszélgettem gyerekkorom óta, ezért jól ismerem uralkodóházunk történelmét, illetve a belforali vonatkozásaikat. Ez mindig is érdekelt, és nagyon zavart, hogy az iskolában is csak felületesen tanítják. Átsiklanak bizonyos dolgok felett. Tulajdonképpen mindenki sejti, mégsem vesznek tudomást róla, hogy legendák lengik körül őket. Tényleg, ti honnan származtok? Mennyire ismeritek Moreen történelmét? 

–  Oddsen déli részéről jöttünk. Csak annyit tanultunk rólatok, ami valamelyest érintette az országunkat. Házasságok, kapcsolatok által rendszeresen kereszteztük egymás útját.

–  Így igaz – bólogatott Livly – Néhány hihetetlen históriát azért csak ismertek, nem?

A lányok a fejüket rázták, a fiúk felhúzták a szemöldöküket, és élénken kutattak a gondolataikban. Végül senki sem szólalt meg.

–                    A mende-mondák egészen Ragona királynőig nyúlnak vissza. Az őt megelőző időkben semmi érdemleges nem történt. Erchard király szülei teljesen átlagos emberek és uralkodók voltak.

Tartott egy levegővételnyi szünetet, majd folytatta.

–                    Több vélekedés ütötte fel a fejét Ragona személyével kapcsolatban. Vannak, akik azt állítják, volt egy sárkánya. Mások szerint ő maga volt a sárkány.

A csoport egy része felhördült. Páran felvihogtak.

–  Ez tényleg csak mese. Mi más lehetne? – szólt közbe egy lány.

Livly hosszan beszélt nekik Erchard király halálának körülményeiről, hátha sikerül meggyőznie őket. A társaság több tagja hitetlenül csóválta a fejét.

–  Ezeket a legendákat lehetetlen hiteles történelmi tényként kezelni – tárta szét a karját egyikük.

–  Köztudott, hogy gyűlölték egymást. A király első feleségén, Moreenen kívül, senkit sem szeretett. Az országot is róla nevezte el, ami ugyebár nem eshetett jól második királynéjának. Ráadásul a férfi tűzhalál áldozata lett. Ez is utalhat arra, hogy a mese talán igaz.

–  Bahh – reagált egy lány asztal túloldaláról, és társaira pillantva rázta a fejét.

–  Ne is törődj velük! – hajolt közelebb Chrest, aki annyira szorgalmazta, hogy közösen üljenek be a kávézóba. – Én szívesen hallgatlak.

„Meghiszem azt” – gondolta Livly, és hangyányit hátrébb csúszott a székkel. A fiú cseppet sem leplezte érdeklődését. Livlyt hidegen hagyta a közeledés. Bánta, hogy egyáltalán velük tartott.

Ugyan néhány órája még a szerelemről ábrándozott, ez a fiú még attól is elvette a kedvét. A csalódás fokozottabban gyanakvóvá és óvatossá tette.

–  Három napig itt leszünk Belforalban. Összefuthatnánk délutánonként itt a téren. Mesélj még!

–  Nem hiszem, hogy a többiek vevők lennének rá.

–  Akkor csak nekem mesélj!

Chrest elbájoló mosollyal próbálta meggyőzni, de nem tudhatta, hogy ez jön be a lánynak legkevésbé.

–  Dolgozom – próbálta mentegetni magát. – Sajnálom, de nem fog menni.

–  Ez nagy kár – biggyesztette le az ajkát a fiú – Ugyanis tényleg érdekelne, mennyire vagy otthon ebben a témában. Amit még nem tudsz rólam, hogy cserediák vagyok. A fővárosban, Liantormban töltöttem egy hónapot, és a kastélylátogatáson kaptam ezt a szórólapot.

Kivett a kabátzsebéből egy galacsinná gyűrt papírfecnit.

–  Véletlenül pont ez volt rajtam aznap, és nagy szerencse, hogy elraktam. Ki hitte volna, hogy egyszer eszembe jut.

Letette az asztalra.

–  Neked talán hasznod válik belőle.

Livly elvette a papírt és szétnyitotta. A hátteret a palota homályos képe adta. Előtte színes feliratok nagybetűvel hirdették, hogy a palotamúzeum tulajdonosa takarítókat, portást és tárlatvezetőket keres. Magas fizetés, ingyen szállás és étkezés.

–  Egy álláshirdetés? – nézett fel a fiúra elkerekedett szemmel. – Legfeljebb takarítónak illenék be. Ennyire azért nem vagyok jó.

Chrest felé tolta a fecnit, de a fiú megállította a kezét. Livlyt kirázta a hideg az érintéstől. Nem tehetett róla, még nem készült fel kellőképpen az ismerkedésre.

- Tartsd csak meg!

–  Köszönöm!

Livly felállt az asztaltól.

–  További kellemes időtöltést! – mosolygott a lányokra, de közben alig várta, hogy otthagyhassa őket.

Beköszönt Niclore-hoz, és kilépett a térre. Már közeledett a lakása felé, amikor rájött, hogy még mindig a markában szorongatja a szórólapot. Megállt egy pillanatra, nekidőlt a falnak, és lassan kibontotta a megviselt, kissé szakadt papirost.

„Tárlatvezető.”

Ez a szó beette magát a gondolataiba. Túl szép volt, hogy igaz legyen. Nem hitt benne, hogy felvennék, hiszen semmiféle végzettséggel nem rendelkezett. Az iskolában némi általános műveltségre tett szert, de ezen felül senki sem törődött vele, hogy tanul-e valamit vagy sem.

Intézetisként hatalmas hátránnyal indult.

Riara többet tett érte, mint bárki más. A lakása bérleti díját is kifizette, mielőtt Livly állást talált volna, és gyakran főzött is neki, de tőle nem várhatott el ennél többet. Nem is akart. Mindenért hálás volt, amit kapott, és igyekezett ő is segíteni nevelőjének, ha szüksége volt rá. 

Livly csupán arra vágyott, hogy végre megtalálja a helyét a világban, de tudta, hogy ebben csakis magára számíthat. 

Letölthető innét   

1. ----> play.google.com - A ​követ 

2. ------> mek.oszk.hu - A követ